Bonnie Wainwright lakosztálya

Pár órája kaptam egy üzenetet, amiben az állt, hogy Bonnie később látni akar. A gyomrom azonnal görcsbe rándult. Igazából nem is tudom hogy miért esek kétségbe,talán az lehet az ok, hogy ezeket az üzeneteket nem mindig követi kellemes dolog. A legutóbb is, amikor valaki azt mondta, hogy beszélnünk kell ,el kellett hagynom Berlint. Aztán minden elsötétült és én egy veteményes közepén ébredtem. Máig nem világos, hogy mit kerestem ott, de talán jobb is ha nem tudom, még a végén bővül a hülyeségeim listája.
De most remélem egészen másról lesz szó. Nem szívesen hagynám itt Las Vegast, nem mondom, hogy élvezet itt tölteni a napjaimat, de már egészen megszoktam. Az egyetem is egész tűrhető, és a többi vadásszal is egész jól kijövök. Ha nem kérdezősködnek folyton, én onnantól mindenkit kedvelek, tehát ezzel sincs probléma.
De akkor miért hívathat? Ha a tűzről lesz a Sahara kaszinóban… oké ezt aláírom tényleg az én hibám volt, de senki nem sérül meg. Leszámítva ugye a démont, de azt ki bánja?
Kettesével szedem a lépcsőfokokat, és próbálok nem hasra esni, vagy éppen a következő óra szörnyűségeiről ábrándozni. Mert mi a legrosszabb ami történhet? Elképzelésem sincs róla… na ennyit a fantáziámról.
Végig rohanok a folyosón, naná hogy késében vagyok, és kicsit esetlenül fékezek a megfelelő ajtó előtt. Várok pár pillanatot, mély levegőt veszek, hogy le tudjam nyugtatni a szívverésemet. Mikor úgy ahogy lenyugodtam, bekopogtam, majd ha beengednek beléptem a lakosztályba.
Nem nagyon bámészkodtam, a szokásos nyugalmat próbáltam sikeresen magamra erőltetni.
- Üdv. – köszöntem az arcát fürkészve, remélve, hogy valamilyen érzelmet le tudok olvasni róla, vagy talán hogy kitalálom hogy miért hívott ide?

A titokzatos Freddienek

Az idő rettentően lassan tud telni, ha az ember vár valamire, illetve ebben az esetben valakire. Ezt mindig is nagyon utáltam! Talán ennél már csak azt jobban, ha félrevezetnek vagy elhallgatnak előlem lényeges információkat... Hát most mindkettő egyszerre következett be és nekem fogalmam sem volt, hogy miért és hogyan. Olyan kétségbeejtő volt az egész helyzet. Úgy gondoltam a csapatom jó. A tagjai bíznak egymásban, hiszen bízniuk is kell, mert ha nem, arra rámehet az életük. A bizalom pedig őszinteségen alapul, legalábbis az én felfogásom szerint. Azt nem viselem túl jól, ha valaki nem őszinte velem...
Sóhajtottam egyet, majd felpattantam a fotelből. Nem bírtam tovább egy helyben maradni, ahhoz most túlságosan izgultam vagy ingerült voltam... Ezt a két érzést elég nehéz volt elkülöníteni. Csak azt tudtam biztosan, hogy már tűkön ültem, viszont valahogy mégiscsak meg kellett volna nyugodnom. Akármennyire is egyszerű lenne a gondolataimat csak úgy Freddiere zúdítani és mindent kiadni magamból, az semmi jóra nem vezetne. A legjobb az lesz, ha ezt az ügyet nyugodtan tisztázzuk! Talán tud majd valamilyen magyarázatot adni... Igen, erre bizonyosan van valami kielégítő magyarázat.
Észre sem vettem, hogy fel s alá járkálok, miközben ezen gondolkoztam. Ez egy rossz szokásom, amit sajnos hosszú évtizedek alatt sem sikerült leküzdenem, inkább csak még megszokottabbá vált az idő során. Most megállásra késztettem magam és ismét fölsóhajtottam. Az éjjeliszekrényen pihenő órára pillantottam. Már csak 5 perc a megbeszélt találkozóig, addig még várnom kell a kérdéseimmel, valahogy ki kell bírnom és a rendelkezésemre álló 5 perc alatt, kiűznöm a fejemből a rossz gondolatokat. Bár Friedrick sosem tartozott a halálpontos ismerőseim közé... Lehet, hogy több időm lesz arra a kiűzésre. Nem is tudom, hogy ennek most örülnöm kéne, vagy épp ellenkezőleg. Minden esetre még, ha haragudnék is emiatt, semmit sem tehetnék ellene.
Kopogtattak. Azonnal az ajtóhoz siettem és kilestem a kukucskálón. Fred volt az, nem késett el és látszott, hogy most rá sem éppen a felhőtlen nyugalom a jellemző. Először csak fellelkesültem, hogy végre kideríthetem az igazságot, aztán rám telepedett annak tudata, hogy talán olyat tudok meg, amit nem szeretnék. De ez még mindig jobb, mintha nem tudnám meg!
Ezzel a gondolattal nyomtam le a lakosztályom ajtajának kilincsét és néztem szembe az egyetlen vadásszal Las Vegasban, aki még nálam is többet élt ezen a világon. Ő pedig gyorsan belépett azon az ajtón, majd visszafordult felém, hogy köszönjön. Én csak bólintottam egy enyhe mosollyal az arcomon, miközben örömmel vettem észre magamon, hogy egyszerre megnyugodtam. Az időzítés nem is lehetne jobb.
- Foglalj helyet! - intettem a kanapé felé és magam is meglepődtem, milyen hidegvérrel tettem ezt meg. Mintha csak egy tipikus baráti beszélgetésre invitálnám, pedig ez most sokkal több lesz annál. Közben én is leültem mellé a kanapéra és töltöttem egy pohár narancslevet mindkettőnknek, a dohányzóasztalon lévő kancsóból. Nem akartam rögtön a közepébe csapni.

Kopogtam és nem is kellett sokáig várnom a válaszra, az ajtó szinte azonnal kitárult és ott állt Bonnie. Az arcáról nem sokat tudok leolvasni, így meg kell vágnom, amíg belekezd a mondandójába. Elismerem ez a fajta türelem játékhoz sosem volt túl sok önuralmam, de igyekeztem nem idegesen dobogni az asztalon. Tudom, hogy valami fontos dologról lesz szó, és nem csak az időjárást fogjuk megbeszélni…sem a tüzet a Saharában. Akkor viszont rájött valamire, amit cirka tíz évig sikerült eltitkolnom előlük. Ha most rájött… de azért érdekelne, hogy csinálta. A legközelebbi érintettje is a dolgoknak Berlinben él…vagy München-ben. Vagy bárhol máshol Németországban. Vagy Európában, hiszen akárhová utazhat nem kell összehúznia a gatyamadzagot, de ezen elindulva akár itt is lehet Las Vegasban. Erre a gondolatra az arcom a szokott sápadt színét egy erőteljes szürke árnyalat váltotta fel. Ha Adele találkozott Bonnie-val… nekem végem. A szó legszorosabb értelmében.
Persze sajnálom ami történt de nem szégyellem, inkább… jobb ha nem tudják meg. Az ami akkor történt csak egész kis mértékben van befolyással a mostani életemre.
Kicsit szaggatott mozdulattal leültem a kanapéra. Talán jobb lett volna állva maradni, bár úgy nagyobbat esik az ember.
-Miért hívtál?- kérdeztem megtörve a számomra kissé kényelmetlen csendet. Nem viselem túl jól ezeket a helyzeteket, jobb ha hamar túl vagyunk rajta, nem szenvedünk sokat. Ő is hamarabb megtudja amire kíváncsi- bár ha dönthetnék inkább nem válaszolgatnék a kérdéseire- és én is hamarabb szabadulok, hogy aztán indulhassak csomagolni. Mert ezután a beszélgetés után szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy nem maradhatok sokáig itt, Las Vegasban.
Úgy tudom, hogy Dallasban is van egy egész tűrhető egyetem. És egy kis szín sem ártana, bár ha itt a bűn városában nem barnultam le sehol nem fogok.
Tekintetem mereven a pohár narancslére szegeztem és úgy vártam az ideges talán még dühös szóáradatot, aztán a kioktatást, hogy hogyan voltam képes eltitkolni eddig ezt előlük, és hogy nincs mentség sem fellebezés mennem kell stb-stb. Gyönyörű lesz, pont mint Berlinben, már alig várom. A szívem a torkomban dobogott csak ültem és vártam, végre képesnek éreztem magam, és Bonnie-ra pillantottam. Idősebb vagyok nála, igaz nem sokkal csak hét évvel… és ez nem is nagy idő, sőt ő még idősebbnek is látszik nálam. Remek örök életemre egy tinédzser testébe leszek zárva, mindenhol elkérik a személyimet, ami ugye nem is igazi, mert öt évente újat kell csináltatnom. Talán nem is árt, ha elhagyom Las Vegast. Dallas különben is szép hely.

A titokzatos Freddienek

Ittam néhány kortyot a narancsléből és közben egész idő alatt az járt a fejemben, hogyan kezdhetnék bele a mondandómba. Esetleg terelhetnék egy kicsit, csak természetesen érdeklődnék valamiről, aztán valahogy átvezetem a témát. Nem az nem jó... Nem túl célravezető, meg egyébként is, hogy csinálnám? Hogy vagy? Jól? Igen én is remekül, és amúgy a lányod, hogy van? Ez azért elég durva lenne! Vagy hagyhatnám, hogy ő kezdjen mesélni, bár miből is sejtené, hogy miért is hívtam ide? Bizonyára azt hiszi, hogy van számára valamilyen feladatom vagy kérdőre akarom vonni valami miatt. Ott volt például az a Saharás tűzeset... Halandók is megsérülhettek volna, ha elfajulnak a dolgok. De nem! Annyira már ismerhet, hogy tudja, ilyen dolgok miatt nem szoktam senkit sem figyelmeztetni vagy kioktatni. A vadászaim nagyon is tisztában vannak a tetteik következményeivel, nem kell, hogy még én is minden ok nélkül a fejükre olvassam a dolgokat. Ez a főnökösködő viselkedés, amúgy sem az én stílusom... De akkor, hogy legyen? Még mindig ennél az aprócska, de annál jelentőségteljesebb kérdésnél tartottam. Nem akarok rögtön rákérdezni, azt meg főleg nem akarom, hogy sarokba szorítva érezze magát, de tudnom kell az igazat és, ha nincs rá más mód... Aztán feltette a mindent eldöntő kérdést és eldöntötte helyettem a dolgot. Vágjunk bele!
- Hazudtál nekem. - ez egy kijelentés volt, egyáltalán nem egy kérdés. És még mindig teljesen hidegvérű voltam, bár a hangomban éreztem egy kis szomorúságot is. De ez nem is csoda, ha az ember barátjáról 10 év ismeretség után derül ki, hogy kicsoda valójában. Hogy a múltjának olyan foltjait titkolta el, amiket fontos lett volna tudni még akkor is, ha semmin sem változtatnak. Nekem nem számít, hogy mit tett a múltban, nem érdekel, hogy ki volt, hiszen én sem voltam mindig olyan, mint most. Az azonban nagyon is rossz érzés, hogy nem bízott meg bennem annyira, hogy beavasson az életének ezen fejezeteibe. Olyan sok minden kiderült most, annyira sok minden, amit nem tudtam róla... Teljesen úgy érzem, mintha eddig nem is ismertem volna - Nem bíztál meg bennem és nem értem, mi okot adtam erre. - kérdőn néztem rá. Még a szokottnál is sápadtabb volt az arca és azok a halványkék szemei, mint egy ártatlan őzikének, aki épp farkasszemet néz a felé közeledő autó fényszóróival. Ez az ábrázat megdobbantott bennem valamit és gombócot vetett a torkomba. Legszívesebben megöleltem volna és azt mondtam volna, hogy nem számít, hogy eltitkolta a dolgokat, de hazudtam volna, ha ezt mondom. A hazugságból pedig elegem volt! Azt akartam, hogy végre mindent elmondjon és, ha ehhez az kell, hogy most erős legyek és rideg, akkor olyan leszek.

Pár percig csak vártam, hátha belekezd magától. Talán még reménykedtem is hogy másról lesz szó, és nem kell majd kitárulkoznom, elmondom mindent, ami én vagyok és múltamat is titkolhatom még egy darabig. Örökre lehetetlenség lett volna, tudom, hiszen kicsi a világ de én még nem készültem fel rá, hogy elmondjam nekik. Nekem tíz év kevés volt rá! Nekik biztos elég volt, sőt biztos hogy már elkéstem a bocsánat kéréssel és a mentegetőzéssel.
Kicsit úgy tűnt, mintha tétovázna. Belekezdjen most? Minden bevezető nélkül? Vagy esetleg beszéljünk először másról és csak finoman vezessen rá a témára? Ezt nem lehet óvatosan elintézni, mellébeszéléssel, így ezt a tervét megakadályoztam egy gyors és lényegre törő kérdéssel.
A válasza határozott volt és kiűzte belőlem a legkisebb kétséget is. Tud róla. Tud mindenről. El sem hiszem, de elmosolyodtam és hátradőltem a kanapén. Minden idegesség elpárolgott belőlem, ott ültem nyugodtan az arcát, a szemeit fürkészve… Éreztem a szomorúságot a hangjában és talán a tekintetében is. Nem tudom miért, de most legszívesebben arcon köptem volna magam amiért titkolóztam. Nagyon is idegen volt tőlem ez az érzés, mert nem szoktam ilyen lenni. Nem szoktam elfelejteni, hogy okkal titkoltam a múltamat… Borzongva hunytam le a szemem. Tudtam, hogy megbántottam és haragszik rám. Pedig régebben bízott bennem, én viszont eljátszottam ezt.
- Ha nem bízunk meg másokban, nem kell attól félnünk, hogy elárulnak…- ismételtem anyám legfontosabb szabályát. Most már én sem hiszem olyan igaznak. A hangom közben néha megbicsaklott. Tudom én is, hogy ez így, hazugság.
Egy mély sóhaj szakadt ki belőlem és újra kinyitottam a szemem. A lélegzetem elakadt egy percre, Bonnie csak rám figyel, arra, hogy mit mondok, mi a mentségem. A válaszomtól függ a jövőm. De most ez érdekelt a legkevésbé. Neki akartam megfelelni a feleletemmel.
- Amikor először idejöttem… és legelőször találkoztunk, már akkor elhatároztam, hogy nem mondok el mindent. Bár nem tudom, hogy mennyit tudsz, de így visszagondolva nem volt elég jó okom a hazugságra. Talán csak annyi, hogy mentsem a menthetőt, magamon segítsek és egy új helyen, új viszonylag tiszta lappal indítsak.
Vettem egy mély levegőt a vallomásom végén. – Mit hallottál?- kérdeztem kissé remegő hangon, előrehajolva a könyökömmel a térdemre támaszkodva. Az ujjaimmal a halántékomat masszíroztam. Vajon mikor indul a következő gép Dallasba?

A titokzatos Freddienek

A kijelentéseim után nem ezt vártam. Úgy gondoltam, kicsit magába zuhan, esetleg hosszú, magyarázkodó monológ tör ki belőle, amiben próbál róla engem meggyőzni, hogy ne haragudjak rá, mert jó oka volt a titkolózásra. De arra sosincs jó ok... Ezzel szemben ő csak mosolyogva hátradőlt a barna kanapén. Először átsuhant rajtam egy nagy adag méreghullám, mert nem értettem, mi ebben a mosolyogni való. Nekem semmi kedvem nem volt ebben a pillanatban mosolyogni. Aztán, ahogy rávettem magam, hogy ne álljak fel és dobjam őt ki azonnal, leesett a dolog és visszatért belém az együttérzés. Ő valahol számított erre, pontosan tudta, hogy egyszer be fog következni és lebukik. Egy hatalmas teher eshet le ezzel a beszélgetéssel a válláról. Aztán az arcvonásai megváltoztak. Azt hiszem, elpárolgott belőle a pillanatnyi felüdülés és felfogta, mi előtt áll. Ez egy hosszú beszélgetés lesz. Olyan, amiben elvárom, hogy mindent elmeséljen nekem a legapróbb részletekig, és úgy éreztem, ennek a súly benne még csak most tudatosult.
Csukott szemekkel - mintha csak félt volna az enyémekbe nézni - beszélni kezdett és, amit mondott, az egy hatalmas baromság volt. Még hogy, ha nem bízunk, nem kell félnünk az árulástól?! Mindenki fél attól, hogy átverik... Először. De 10 évig? Ezt ő sem gondolhatja komolyan! És nem is gondolja. Éreztem a hangján, hogy ez csak egy kreált mentség és talán nem is nekem, hanem sokkal inkább magának. De ezt így nem lehet! Ezek a semmitmondó kijelentések nem vezetnek sehová, mert mindketten tudjuk, hogy semmit sem számítanak. Csak úgy lesz jó, ha nem köntörfalazik tovább.
Mikor kinyitotta a szemeit én egyenesen beléjük néztem és észrevettem, hogy ez egy pillanatra megtorpantotta. Én azonban csak továbbra is néztem, még, ha akartam volna sem tudtam volna elkapni a pillantásom. Ahhoz túlságosan is kiélezett volt most a helyzet. Figyelni akartam minden rezdülését, hogy a gesztusaiból is új információkhoz jussak, és sürgetni is akartam, mert már furdalt a kíváncsiság. Hallanom kellett a sztorit az ő szemszögéből is... És végre - nem tudom, hogy átható tekintetem hatására-e - belekezdett, majd előredőlt és kérdezett. Látszott, hogy idegesebb és úgy gondoltam, ha ezzel segítek neki összeszedni a dolgokat, szívesen válaszolok neki.
- Sokat Berlinről és még többet Adeleről. - különös hangsúlyt fektettem a névre. Valahogy a kifejezés, hogy a "lányodról", nem akart a nyelvemre jönni. Nem azért, mert túl fiatal lenne hozzá, hiszen az csak a látszat. Csupán olyan hihetetlen volt, hogy Frednek van egy lánya... Lehetetlennek tartottam a dolgot, ez is bizonyítja, mennyire sok dologban teljesen ismeretlen számomra a szemben ülő vadász - De hallani akarok mindent! Tőled akarom hallani...

Tudom, hogy a legelső kijelentésemet, ami simán elmehetett volna egy borzalmas közhelynek, nem hiszi el. Mert miért tenné? Én sem vagyok teljesen biztos, hogy igaz, és eddig fel sem merült bennem ez a lehetőség. Csak megtanították, én pedig elfogadtam, és kész. Furcsa belegondolni, hogy ami régen számított, a régi szabályok már nem is segítenek annyira, nem is irányjelzők, hanem inkább felesleges akadályok, amiket önszántamból kényszerítettem magamra. Bármi amit fontosnak hittem, és napjaimat irányította, egy nagy,értelmetlen hülyeség. Mert kérem szépen, hol vagyunk most? Egy nagy rakás ganéj, kellős közepén.
„Sokat Berlinről, és még többet Adeleről.” A mondat még sokáig visszhangzott a fejemben. Sosem fogom elfelejteni a hangsúlyt, a szavakat, az egész helyzet hangulatát. Rettenetesen rosszul éreztem magam. Nem azért, mert titkolóztam… talán azért is. Úgy viselkedtem, mintha szégyellném, a lányomat és a múltamat. A másodikban talán van valami igazság, de az előbbiről szó sincs. Neki sokkal több oka van engem titkolni, mint fordítva. Amik akkor történtek… Ha az én lennék az ő helyében, letagadnám az apámat és amennyire csak lehet, megszakítanék vele minden kapcsolatot. Ahogy ő teszi ezt most,de kétség kívül megérdemlem.
Mintha nem tudná elhinni, rólam hogy családapa vagyok. A hangjából ezt olvastam ki. És mennyi mindent nem tudhat még rólam. Amiket természetesnek hittem eltitkolni, kiderül, hogy egy nagy baromság volt. És most nem csak én iszom meg a levét ennek, hanem Bonnie is és az összes vadász, akit ismerek Las Vegasban.
A kérdésre azonnal felkaptam a fejem. Az előző levertség, a depresszióhoz közeli állapot elszállt belőlem, és valami más vette át a helyét.
-Mit akarsz hallani?- kérdeztem összeszorított szájjal. Féltem, ha nem így teszek olyasmit mondanék, amit később egész biztosan megbánnék. – Mert őszintén nem tudom mit kéne mondanom. Öntsem ki a lelkem?- pillantottam rá kérdően, de azért egy csöppnyi idegességet nem tudtam teljesen eltüntetni a hangomból. Ebben sosem voltam jó. Nem tudom, hogy mikor mondok eleget, vagy mikor beszélek túl sokat, és mikor túl keveset.
-Mert ha most egy megható, szomorú tragédiára vársz, ami majd megváltoztatja a véleményedet rólam, akkor csalódni fogysz, mert ha lehet még rosszabb képet festek ezzel a kis monológommal magamról. - mondtam kifejezéstelen arccal. Közben meg azon járt az agyam, hogy mit mondhatnék neki, milyen szavakkal kéne elmagyaráznom az életemet, vagy amit hallani akar. Igazából ebben sem vagyok biztos, mert a minden túl hosszú lenne…
- Fiatalon megházasodtam. De a feleségem nem önszántából jött hozzám. Én is csak kötelességként fogtam fel az egészet. Tehát a kapcsolatunk nem is lehetett volna rosszabb. Utált. Mondjuk nem is nehéz átlátni miért. Szörnyetegnek hitt, de pár év múlva meghalt. Pont amikor megszületett Adele. Nem nagyon bántam, csak a szokatlan volt az egész. A gyereknevelésnek szentelni magam… Évekkel később, pedig csatlakoztunk egy Berlini vadász családhoz. Az is hasonló csapat volt, mint itt L.V-ban. – egy percre elhallgattam. Végig gondoltam, amit mondtam, és ami mondani akarok. Elkezdeni nem volt nehéz, de folytatni…a legrosszabb rész csak most jön, és most biztos úton járok, hogy Bonnie megutáljon, már tíz éve kiköveztem az utamat, ehhez a beszélgetéshez, amikor először hazudtam nekik.
- Ott, abban az időben szörnyűségek történtek, aminek általában én voltam az oka. Feleslegesen áldoztam fel másokat- embereket, és vadászokat is egy cél érdekében. Most sem vagyok egy szent, de akkor még a fogalom is teljesen ismeretlen volt számomra. - összeráncolt homlokkal próbáltam felidézni, hogy mit mondhatnék még, ami kellőképpen leírja, hogy mekkora egy állat voltam akkor. Aztán feladtam a keresgélést. –De gondolom egyesek tudnának róla mesélni… és konkrét példát hozni. – ezzel céloztam arra a valakire, aki elárulta a titkomat, aki mesélt rólam neki.
-De miután elküldtek Berlinből, ide jöttem, vagyis először Chicagoba. Nem nagyon foglalkoztam más vadászokkal, sem a démonokkal. Hagytam időt magamnak, hogy lenyugodjak, és talán sikerül is megváltoznom valamennyire. De akkor már elkéstem, mert sem a lányom, sem pedig más nem állt szóba velem. - sóhajtottam egyet. Nem akartam túl dramatizálni a dolgot, mert nincsi is rosszabb annál, ha valami komolyat mondasz el, és mégis teljesen hülyének néznek, mert ami neked komoly, az másnak nagyon nem az, így megpróbáltam csak a lényeget megmagyarázni... Nem tudom, hogy elég volt, amit elmondtam. Ha nem, akkor meg kérdez. Mást nem tudok tenni, mint válaszolok.

A titokzatos Freddienek

Több mint 10 éve ismerem Fredet, mégis olyan most, mintha egy vadidegen emberrel beszélgetnék. Semmit sem tudok róla. Tényleg semmit... És ez nem csak az ő hibája. Persze hazudott nekem, ő volt az, aki nem avatott be a dolgaiba, nem volt képes megosztani velem a múltját, de akkor is nekem észre kellett volna vennem, hogy valami nincsen rendben! Azt hittem jó emberismerő vagyok és, hogy engem nehéz átvágnia még egy tapasztalt hazudozónak is, erre jön egy vadász, aki évek, majd egy rosszul megtervezett pillanat alatt ráébreszt, hogy ez talán mégsem így van. Friedrick teljes mértékben beférkőzött a bizalmamba, megszerezte a barátságomat, én pedig még csak nem is gondoltam rá, hogy nem az a néha már nyugtalanítóan csendes, kedves férfi volt mindig is, amilyen most. És, hogy mennyire sok titka van... Titkok, amiket talán meg sem osztott volna velem sohasem, ha nem jövök rá magamtól. Ez a gondolat megijesztett. Még a barátságunk kezdetén én olyan sok mindent elmondtam neki, amire én sem voltam éppen büszke, de valahogy minden olyan ismerősömnél, aki tudja, mi vagyok valójában, úgy éreztem muszáj tudniuk mindenről, ami meghatározhatja a rólam alkotott képüket. Mindent vagy semmit! Ez az alapelvem. Mindig is utáltam az embereknek hazudozni, de nekik muszáj, azonban, hogy olyanoknak ne mondjam el az igazat, akik még talán igénylik is az őszinteséget... De úgy látszik ő ezt nem így gondolja, vagy így gondolta. Nem tudtam eldönteni beszélhetek-e múlt időben erről. Az egész helyzet felfoghatatlan volt most számomra. Nem értettem, hogyan kerültünk most ebbe bele, bele ebbe a sok kimondatlan szóba és elfelejteni próbált titokba, és ki tudja, milyen szörnyűségek vannak még, amikbe eddig bele se gondoltam. Azt hiszem nem mertem igazán belegondolni, miket tartogathat még Fred számomra. Még bele sem kezdett a mesélésbe én máris kiborultam. Hát eddig tartott a hidegvérem... Ennyi volt! Pedig már igazán kezdtem azt hinni, hogy legalább ez könnyíteni fogja, de ilyen az én formám.
Egyre ingerültebb és egy fokon elkeseredettebb lettem, az ő arckifejezéséből és a hangjából pedig azt vettem le, hogy ő is ugyanezeken az érzelmi állapotokon megy keresztül. De akármennyire is akartam, ez ellen semmit sem tudtam tenni. Hiszen, hogy nyugtathatnám le őt, ha egyszer magamat sem tudom?! Szörnyű ez az állapot. Egyre csak az járt a fejemben, hogy miért titkolózott, hogy mivel érdemeltem ki ezt a bizalmatlanságot a részéről? Viszont választ nem tudtam találni ezekre a kérdésekre és már kezdtem úgy gondolni, hogy olyan válasz, amit maximálisan el tudnék fogadni, nincs is rájuk. Valahol mélyen csak annyit tudtam, hogy valószínűleg félt nekem elmondani a dolgokat és szomorú voltam emiatt.
Szinte lélegzetvisszafojtva hallgattam végig szűkre szabott élettörténetét és közben lejátszottam magamban minden egyes szavát újra és újra. Letaglóztak a hallottak, de a fájdalom, ami mögöttük volt még jobban. Láttam rajta, hogy nehéz erről beszélnie és egyfelől utáltam magam, mert kínzom, másfelől viszont többet akartam tudni. Legalább egy kérdés még volt bennem és tudtam, hogy nem akadályozhatom meg, hogy kitörjön. Nem tehettem mást, mint hagytam, hogy kibukjon belőlem.
- Elmondtad volna valaha is, ha most nem jövök rá? - még mindig nagyon feszült voltam, idegesített a tény, hogy nem bízott meg bennem, de a feszültségen túl, ha lehet még jobban éreztem valami elárultsághoz nagyon közeli érzést. Csak halkan szólaltam meg, mert nem akartam, hogy ebből ő bármit is észleljen... A mondat végére így is majdnem elcsuklott a hangom. Sóhajtottam egyet, hátrasimítottam a hajamat, majd újra ránéztem a válaszára szinte ügyet sem vetve. Valahogy már akkor értelmét vesztette az egész, amikor feltettem, mert most már úgyis olyan mindegy... Most muszáj megemésztenem a dolgokat, aztán mondanom neki valamit, de még fogalmam sem volt róla, hogy mit - Adj nekem egy percet! - ezzel felálltam és az egyik ablakhoz léptem az íróasztalom elé, neki háttal. Kellett egy kis idő és pár mély lélegzet, hogy lenyugodjak és sorra vegyem a gondolataimat, a gyönyörű Vegas-i kilátás pedig jó társaság volt ehhez. A legfontosabb, amire választ akartam magamban keresni, hogy számít-e valamit, hogy tudom miket tett. Abban biztos voltam, hogy ezek után már nem tudok úgy tekinteni rá, mint régebben, de abban is, hogy ez nem azért van így, mert rossz dolgokat tett a múltban, hanem, mert ezeket nem osztotta meg velem. Igazából senkivel sem. Végül elhatározásra jutottam és felé fordultam - Nem akarok többé a barátod lenni... Hogyha nem érzel elég kitartást egy barátságban, akkor inkább egy olyan személy akarok lenni, akinek a véleményétől nem kell tartanod, legyen az több vagy kevesebb egy barátnál. Persze nem mondom azt, hogy szó nélkül elmegyek a titkaid mellett, de nem a múltad határozza meg a jelenedet! Legalábbis számomra... - ismét sóhajtottam egy hatalmasat, majd megkerültem az asztalt, hogy nekidűlhessek és kicsit erősebb hangnemre váltottam - Viszont te a jelenben hazudtál nekem és emiatt a bizalmamat még vissza kell szerezned. - próbáltam valamit leolvasni az arcáról, de mintha lefagyott volna, csak ült a kanapén mozdulatlanul. Valószínűleg nem erre számított tőlem. A természetem sokszor heves, bizonyára várt valamiféle kirohanást vagy, hogy elküldöm a fenébe. De én nem akarom ugyanazt tenni vele, mint, amit Berlinben. Hiszem, hogy a tetteinek "megtorlására", nem a száműzés a megoldás.

Bele sem merek gondolni, mégis tudom mit gondol most rólam. Legalábbis abban biztos vagyok, hogy én mit éreznék a helyében.
Az egyik embere a kezdetektől hazudott neki, a lehetőségét sem adta meg arra, hogy vele kapcsolatban bárki is tisztán lásson. Félre vezette őket, és talán még ki is használta a jóindulatukat, és a bizalmukat. Pedig ezeket nem is érdemelte volna meg, tudta ezt jól, mégis élt mindkettővel, amikor szükség volt rá. Olyan emberre áldozták a bizalmukat, aki csak a saját biztonságára gondolt, egyedül az volt fontos számára, hogy ne ítéljék el a múltban elkövetett hibák miatt, és lehet, hogy időközben sokat változott, egy egészen más ember lett belőle…de ez már nem számít, mert eleve árulóként érkezett ide, tehát akármi lett is belőle, akármit tett is azóta lényegtelen, mert már az elején a hátukba szúrtam a kést, miközben Bonnie és a többiek nem is sejtettek semmit.
Amikor ide jöttem, elhatároztam, hogy életemnek vadonatúj lapját, ami elfedi a régi mocskot, semmi sem szennyezheti: sem kilengés, sem méltánytalanság a feletteseimmel szemben, sem ármányos, összeesküvő hatalomvágy…lehet, hogy ez most túl csöpögősen hangzik, de a szándék akkor is meg volt.
Látom rajta, hogy még érdekelné valami… tudom, hogy nem írtam le részletesen az addigi életemet, így természetes ha kíváncsi.
- Ha van valami amit tudni akarsz, akkor kérdezz .- mondtam elgondolkozva. Most már úgyis mindegy. Amit eddig titkoltam, arra rájött, és nagy vonalakban ismeri is az életemet. Most már csak apróságok vannak, és jobb ha mindenről tud. Nem akarom újra ilyen helyzetbe hozni sem őt, sem magamat. De kettőnk közül valószínű, hogy ő érzi rosszabbul magát, hiszen én hazudtam neki, és nem fordítva. De most már késő bánat.
A kérdése váratlanul ért. Elmondtam volna neki? Mit számít ez? Akármit válaszolok, nincs rá garancia, hogy el is hiszi ezt.
- Nem tudom. – válaszoltam őszintén. Ez körülbelül annyit érhet, mint halottnak a csók . – Legfeljebb akkor, ha rendeződtek volna a dolgok Adele-vel…- ez lényegében felér egy nemmel. Ötven év után ilyesmiben nem is reménykedhetek, tehát az lett volna a legjobb ha kereken kimondom, hogy soha.
Mikor egy kis időt kért, egy kicsit talán megkönnyebbültem. Lett pár percem, hogy végig gondoljak mindent. De máson sem jár az eszem, csak azon, hogy hülye voltam. Most már igazán mindegy ilyesmin rágódni, mert csak azt sulykolom magamra hogy mekkorát tévedtem. Valószínű, hogy emiatt kell majd mindent újra kezdenem, egy másik városban. De abban biztos vagyok, egy jó darabig távol tartom magam minden vadász szövetségtől, vagy minek is hívjam ezt.
-Megértem, ha el akarsz küldeni innen. - mondtam gyorsam, mikor visszafordult, mielőtt még elmondta volna mire jutott. De a válasza meglepett. Nagyon is. Teljesen lefagytam. Mondani akartam valamit, csakhogy a szavak a torkomon akadtak és formátlanul gomolyodtak az agyamban a nyelvem pedig a kőnél is merevebb lett.
Mást vártam tőle. De azt hiszem most , ezzel elérte , hogy még rosszabbul érezzem magam. De a szavait nem tudom hová tenni.
-Nem igazán értem… - nyögtem ki akadozva. Nem értem, vagy csak nem tudom megérteni. Talán nem is akarom. Ezzel mit akar mondani? Elküld, vagy maradhatok? Ha maradok, akkor…de nem akar a barátom lenni. Én sem keresném a saját társaságomat az ő helyében. Ezek után...
-És mit kell tennem? Hogy visszaszerezzem a bizalmadat, és ha lehet a barátságodat is. – kérdeztem belenyugodva az elkerülhetetlenbe. Ha már nem voltam képes igazat mondani, és az elején megbízni bennük, és nem tudtam vigyázni a bizalmukra, akkor mindent megteszek, hogy visszaszerezzem mindkettőt, ha lehet. Nem lesz könnyű, mivel most már egy szavamat sem biztos, hogy elhiszik. Hogy én mekkora barom vagyok…
- Azt megkérdezhetem, hogy hogyan jöttél rá?- pillantottam rá kíváncsian. Talán találkozott valakivel, aki tudja hogy itt vagyok. Belőlük pedig nem sok van, Adele…és igen csak ő. De ő nem lehet itt, mármint nincs megtiltva neki, csak amikor elmentem Berlinből, leszögezte, hogy nem hajlandó velem egy városban tartózkodni…

A titokzatos Freddienek

Még ő megemésztette a hallottakat - amik nagy valószínűséggel hatalmas meglepetésként érték -, én a "hogyan tovább?"-on kezdtem gondolkodni. Abban biztos voltam, hogy minden könnyebb lesz így, hogy tisztáztuk a dolgokat, de, hogy ezután mi fog következni... Hát, az még számomra is rejtély volt. Azt persze tudtam, hogy nem akarok lemondani róla, mint emberről, barátról vagy munkatársról, hogy úgy mondjam - talán ez volt az egyetlen, amiben nem volt kétségem... De a bizalmam most igencsak megingott benne. És, ami a legrosszabb, nem tudtam, hogyan szerezhetné vissza. Mi lenne rá a mód... Ha pedig én nem tudom, akkor ki tudhatná?! Olyan zavaros most minden. Valahogy nem tudtam hova tenni az újonnan megtudott információkat róla. Bár a legrosszabbra számítottam, ez mégis furcsa, melankolikus hangulatba taszított. Nem maguk a tettek, amiket elkövetett, okozták ezt a hatást, sokkal inkább, hogy még csak sejtelmem sem volt ezekről. 10 évig majd minden nap találkoztunk, nem hiszem el, hogy ne lett volna rá alkalma... De mindegy is! Volt egy olyan érzésem, hogy nem mondta volna el még akkor sem, ha az élete függött volna tőle. Csak nem értettem, miért. Ha azt hitte, ez bármin is változtatna, bármit is számítana a csapatnak vagy nekem, akkor félreismert minket.
- Ehhez időre van szükség. - mondtam egyre halkabb hangerővel, majd a harmadik szó egy nagy sóhajtásba fulladt. Tudjátok, van az az irtó nagy közhely, hogy "Az idő, mindent helyrehoz."... Hát ez egyáltalán nem igaz! Az idő nem hoz helyre helyettünk az égvilágon semmit sem. Az idő csak módot ad rá, hogy mindent átgondoljunk, és idővel a fájó dolgok veszítenek az intenzitásukból, de sosem tűnnek el teljesen. Azonban nekem most kellett az idő! Ha másért nem is, azért biztosan, hogy újra megismerjek egy olyan embert, akiről eddig azt hittem, mindent tudok. Mert ezután már nem leszünk ugyanolyanok. Még, ha nem is történik eget rengető változás, valószínűleg másképp fogunk viszonyulni egymáshoz, így olyan oldalról fogjuk megismerni a másikat, amit eddig még nem láttunk, vagy nem akartunk látni. Lehet, hogy ez nem feltétlenül lesz rossz, sőt lehet, hogy kifejezetten jó próbája lesz a barátságunknak... Igen, a barátságunknak. Mert visszaszerezheti, én mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy sikerüljön újra akként a Friedrick Kastellként tekintenem rá, akivel mindig olyan jól megértettük egymást már szinte félszavakból is. Bár sosem mondtam neki, mindig is nagyon közel állt hozzám... Talán ezzel rontottam el! Talán, ha elmondom neki, mennyire jó barát, nem jutunk el idáig. Ismét sóhajtottam és visszaültem mellé a kanapéra, de most már közvetlenül mellé - Nekem csak az kell, hogy te megbízz bennem és idővel én is meg fogok megint. - amit mondtam, azt teljes mértékben komolyan gondoltam. Az első dolog, ami ahhoz kell, hogy minden rendeződjön, az a kölcsönös bizalom. Mást egyébként sem nagyon tehetünk még.
- Véletlenül. - eleresztettem egy enyhe mosolyt, mikor belegondoltam, hogy ez tényleg mekkora véletlen volt. Hogy valóban milyen kicsi a világ, pedig eddig ezt is csak egy ostoba közhelynek gondoltam... Hát mégis van ezeknek a szólásoknak valami igazságalapjuk - Sok vadásszal találkoztam, amíg Európában éltem, bár ezt te is tudod. Az egyikük tegnap felhívott... Csatlakozott ahhoz a csapathoz, amelynek a tagja voltál és sokat mesélt. - kicsit elgondolkodtam, majd újra ránéztem - Jól kijön a lányoddal. - mondtam halkan és most már gördülékenyebben ment a szó. Viszont kissé megbántam ezt a kijelentést, hiszen pont neki mondom ezt, aki rosszban van Adele-lel?! Próbáltam felvenni valamilyen együttérző arckifejezést, és abban bíztam, hogy nem gyalogoltam bele túlságosan semmilyen fájó emlékbe ezzel a meggondolatlan mondattal.