Alap adatok:Becenév ~ Bonnie, Bonbon /csak régi és nagyon közeli barátoknak/
Nem ~ nő
Faj ~ vadász
Kor ~ 20/203
Születési hely/idő ~ Seattle, USA ~ 1807. augusztus 15.
Szexualitás ~ heteroszexuális
~ ~ ~
Szabadidő:Foglalkozás ~ Az apám jelentős vagyont hagyott rám, de én sosem bírtam a tétlenkedést. Sok munkahelyen megfordultam már az évek során. Voltam már pincérnő, balett táncos, dolgoztam már újságíróként is és még sorolhatnám a végtelenségig. Jelenleg időm nagy részét a vadászatnak és az ehhez kapcsolódó csapatvezetői feladataimnak szentelem, de a megélhetésem érdekében a legtöbb pénzemet kaszinókba fektettem. Részvényese vagyok például a Royalnak is.
Hobbik ~ Szeretek minden olyan dolgot, ami megmozgat, legyen az futás vagy bármilyen más sport, viszont nincs jobb, mint egy nehéz nap után elnyújtózni az ágyon egy jó könyv vagy film – esetleg férfi - társaságában. Ezen kívül imádok zenét hallgatni, gyengém a rock, de ugyanúgy szívesen hallgatok klasszikusokat is. Az életem az éjszakai élet, az állandó nyüzsgés és a tánc! Mindig is nagyon közel állt a szívemhez és bárhol, bármikor képes vagyok táncra perdülni. A szabadidőmben legszívesebben a szabadban vagyok, de nem vetek meg egy kis vásárolgatást sem néhány barátnővel.
Kevésbé kedvelt dolgok ~ Kevés dolog van, ami most hirtelen eszembe jut. Démonok? Ez talán egy vadásznál természetesnek mondható, de persze közöttük is akadnak kivételek, hiszen nem mindenki ugyanolyan. Ami már kicsit hétköznapibb, hogy nem igazán vagyok oda a tengeri herkentyűkért és megvetem az egoista embereket, bár volt idő, amikor még én is közéjük tartoztam. Nevezzetek csak nyugodtan álszentnek, de ez akkor is így alakult.
~ ~ ~
Család: Apa ~ Maxwell Wainwright; meggyilkolta egy démon; vadász; leginkább ügyvédként ténykedett; 20 éves koromig nem ismertem, de azután, hogy vadásszá váltam felkeresett és rövid idő alatt igazi apa-lánya kapcsolat alakult ki köztünk. ő tanított meg engem szinte mindenre és rengeteg csodálatos évet köszönhetek neki. nagyon szerettem az édesapámat
Anya ~ Judith Eleonora Stevenson; tűzbalesetben vesztette életét; ember; kitűnő szakácsnőként ismerték; a kapcsolatunk eleinte nagyon felszínes volt, amiről én és a már-már az elviselhetetlen szintjét súroló viselkedésem tehetett. de végül jóra fordultak köztünk a dolgok és nagyon megszerettük egymást, nem csak az anyám, de a legjobb barátnőm is lett. ő volt a legkedvesebb ember az életemben
Testvérek ~ Peter Morris; nem tudom, hogy mi történt vele; ember; földeken dolgozott; nem volt az igazi testvérem csak a legjobb barátom régen, de úgy tekintettem rá és még most is jó visszagondolni az együtt töltött évekre
Egyéb hozzátartozók ~ felsorolhatnám a csapatom összes tagját. talán sablonszöveg, de ők olyanok nekem most, mintha a családom lennének.
Háziállatok ~ nincs
~ ~ ~
Kinézet: Átlagos testalkatú, középmagas lány vagyok, aki a sportosság mellett rendkívül nőies is. Sokan néznek törékenynek, testalkatom tényleg erről árulkodik és az arcom is inkább lágy vonásokból áll, mint erősekből. Világos bőrszínemhez hosszú barna haj és mélybarna, sugárzó szemek tartoznak, jó kontrasztot állítva ezzel. Ajkaim hangsúlyosak, néhány férfi szerint egyenesen csókolni valóak és általában enyhébb színű rúzzsal hangsúlyozom őket, de azért néha-néha a vörös is szóba kerül. Sminkben azért jobban szeretem a természetes színeket, nem esek túlzásokba, mert szerintem egy naturálisabb nő sokkal szebb, mint egy agyonfestett. A hajam a legtöbb esetben kiengedve, göndören hagyom, mert imádom, ha a szél könnyedén belekap, ráadásul szokásom, hogy egy-egy tinccsel játszadozzak. Öltözködésben az egyedi darabokat részesítem előnyben, nem feltétlenül követem a divatot, inkább azt veszem fel, ami tetszik és jól áll. Szeretem, ha egy ruha egyszerre kényelmes és nőies is, na és persze a magas sarkak szinte elmaradhatatlanok. Ez a gyengém, odavagyok a cipőkért.
Gyenge pont ~ a bal kulcscsont fölötti nyakrész a nyaki ütőérnél
~ ~ ~
Jellem: Az a fajta lány vagyok, aki kedves, segítőkész, viszont magabiztos is és mindent megtesz annak érdekében, hogy elérje a céljait és megkapja, amit akar. A barátaim leginkább az érdeklődő és tüzes jellememről ismernek, néhányuk szerint lobbanékony is vagyok, de azt meg kell mondanom, hogy mostanában már egyre jobban meg tudom tartani a nyugalmamat és a hidegvéremet is. Persze van, amikor magával ragad a hév, de hát kit nem?! Néha hajlamos vagyok a szarkazmusra, de inkább csak viccből, ha mondjuk a barátokkal húzzuk egymást. Nem vagyok visszahúzódó, inkább bátor, közvetlen és kezdeményező típus, az idő egyáltalán nem keserített meg. A véremben van az ismerkedés, ami talán alap is egy olyan városban, ahol minden a társasági életről és a bulizásról szól. Ha belekezdek valamibe, azt ésszel és szenvedéllyel csinálom, azonban néha hajlamos vagyok a meggondolatlan cselekedetekre is. Ezt igazából nem érzem rossz tulajdonságomnak, mivel az improvizációt nagyon tudom élvezni – legtöbbször ez az, ami kihúz a bajból; egy nő találja fel magát. Határozott vagyok, talán kicsit makacs is. Az biztos, hogy amit én elhatározok, azt nehéz kiverni az őrült kis buksimból! Vezetőként törekszem rá, hogy bölcs döntéseket hozzak, és ne sodorjam bajba a társaimat. Mindennél fontosabb nekem a démonok elleni harc, véget akarok vetni ennek az egész gyilkos fajnak, ráadásul a harcban igazán ki tudom adni magamból minden dühömet. Bár a külvilág leginkább az erős énemet látja, akik jobban ismernek azt is tudják, hogy elég titokzatos teremtés vagyok, aki már sok mindent átélt. Rengeteg dolgot nyertem és vesztettem is az életben, amelyek segítettek azzá válni, aki most vagyok. Nem bánok semmit, amit megtettem és azt sem, ami vagyok, de néha rám tör a magány és ilyenkor mindent megadnék, ha csak kevés ideig is, de normális életem lehessen. Viszont nem voltam mindig ilyen és erre nem vagyok büszke. Volt egy időszak az életemben, amikor egocentrikus voltam, csakis olyan dolgokat tartottam fontosnak, amik igazából teljesen jelentéktelenek voltak, mint például a pénz, a látszat. De megváltoztam. Változni nehéz, de úgy hiszem, hogy sikerült és most már mindig van egy védőhálóm, ami megmutatja, hogy meddig szabad elmennem. Legalább ennyit nyertem és persze azt, hogy mostanra már magam mögött hagytam teljesen azt az énemet.
Félelmek ~ szinte irtózom a nyílt tűztől és a légszomjtól édesanyám halála óta. A tűz mindig is feleleveníti bennem az elvesztése fájdalmát, ezért inkább elkerülöm, amennyire csak lehet.
~ ~ ~
Előtörténet: Az amerikai Seattleben születtem és nőttem fel a XIX. század elején, mint egy gazdag és nagyon is elkényeztetett úri hölgy. Az anyám egyedül nevelt, hiszen az apám a születésem után nem sokkal, tudtommal szó nélkül elhagyott minket. Igazából csak a nevét hagyta rám és elegendő pénzt anyámra, hogy rendesen nevelhessen, ami nekem akkoriban bőven elég volt. Sosem kérdezősködtem túl sokat felőle, nem akartam magamnak felesleges fájdalmat okozni és megvetettem azt az embert, aki képes volt magára hagyni egy fiatal nőt egy kisbabával, még a körülmények ellenére is. Ez volt az okom, amit mindenki elfogadott és megértett, de az igazság az, hogy csak egyszerűen nem érdekelt az apám személye. Teljesen mindegy volt nekem vagy nem akartam tudni, már fogalmam sincs… Az viszont kifejezetten meglepett, hogy édesanyám sosem haragudott rá amiatt, hogy mindkettőnket elhagyott, sőt. Valahogy már egészen kis koromban is úgy éreztem, hogy hiányzik neki, még mindig szereti az apámat és megérti, hogy miért ment el. Éreztem, hogy valami nagy titok lappanghat az egész mögött, amibe engem nem akarnak beavatni, de akkor ezek a gondolataim elhalványultak, nem tartottam őket olyan fontosnak, még ha valahol kíváncsi is voltam a válaszokra. De olyan kicsi voltam még. Túlságosan el voltam foglalva a babázással, az emberek lenyűgözésével, meg persze azzal, hogy minden létező kívánságomnak eleget tegyenek. Így visszagondolva rendkívül akaratos gyerek voltam, szerettem hercegnőként élni és viselkedni, amire most már egyáltalán nem vagyok büszke. Lehet, hogy ez nem csak az én hibám, mert lehet, hogy főleg azért lettem ilyen, mert megtehettem, de nem akarom senkire sem áthárítani a felelősséget. Az is én voltam, még ha egy értelmetlen álomvilágban éltem is, de én voltam.
16 éves koromra narcizmusom miatt teljesen megromlott a viszonyom az anyámmal. Vagyis nem is azt mondanám, hogy megromlott, mert egészen odáig szinte nem is volt. Akkor már legalább volt köztünk valamilyen erős érzelem még akkor is, ha ez történetesen az összeférhetetlenség volt. Gyönyörű nővé cseperedtem az évek alatt, rengeteg kérőm volt, állandóan bálokra jártam és már nem is figyeltem a stílusom következményeire, csak mindig éppen azt tettem, amit kedvem tartott. A kérőimet csak szédítettem, minden héten egy újabbat, ez volt a természetes. Anyám szemében engedetlen voltam, már alig beszéltünk egymással, amikor ezt tettük, akkor is csak veszekedtünk. A legszebb az egészben, hogy nekem ez így megfelelt. Úgy gondoltam, hogy minden így tökéletes és nem is akartam semmi mást, csak folytatni ezt az életmódot. Nem gondoltam arra, hogy egyszer majd kiöregszem, a szépségem megfakul és már a kutya sem fog figyelni egy gőgös vénlányra. De idáig nem jutottam el. Már majdnem 17 éves voltam, mikor a vagyonunk fokozatosan fogyni kezdett, amiben főleg én és a kicsapongó életvitelem volt a hibás. Egy nap aztán be is következett, amitől legbelül rettegtem, bár a gyengeséget sosem mutattam volna ki: az anyám bejelentette, hogy itt a vége. Már alig volt pénzünk és nem tudtuk tovvább fenntartani a Seattle-i házat, a terv az volt, hogy egy kisvárosba költözünk. Elmondhatatlanul haragudtam anyámra! Nem hagyhattam, hogy tönkre tegye az egész addigi életemet, hogy a fenséges Bonnie Wainwrightból egy ócska parasztlányt csináljon! El akartam szökni tőle, fellázadni az egész ötlet ellen, de persze az addig oly hűséges kérőim közül akkor már egy sem segített nekem. Mindenki hátat fordított egy vagyonát vesztett lánynak, én pedig összetörtem. Nem tudtam elképzelni az életet másképp, ráadásul úgy éreztem, hogy mindenki, talán az egész világ ellenem fordult. Akkor azt hittem, hogy mindent elvesztettem és emiatt teljesen magamba zuhantam. Egész úton Reynolds felé sírtam, próbáltam kérlelni anyámat, hogy menjünk vissza, megígértem, hogy megváltozom és hallgatni fogok rá, csak menjünk vissza. De ő hajthatatlan volt és én pedig elkeseredett, de mire odaértünk a kisvárosba valahol beletörődtem. Muszáj volt.
Az első napok egyszerűen szörnyűek voltak! Ki sem mozdultam a házból, alig ettem, rám tört a melankólia és a makacsság, hogy én bizony akkor sem! De aztán lassacskán megenyhültem, felfogtam, hogy semmit sem érek el, akármivel is próbálkozom és a dolgok megváltoztak. Egyre többet beszélgettem anyámmal és gondolkoztam a múlton… Azt hiszem, én változtam meg. Reynoldsban mindenki olyan más volt... Az embereknek nem számított a pénz, figyeltek egymásra és feltétel nélkül kedvesek voltak mindenkivel. Furcsán éreztem magam közöttük, de jól és ezt sosem hittem volna. Itt ismertem meg a legjobb barátomat, Petert is, mikor egyszer lementünk anyámmal a piacra. Egy átlagos földműves fia volt, rossz cipőben járt és tökéletes érzéke volt hozzá, hogyan koszoljon mindent össze. A "fenséges" Bonnie lenézte volna, vagy még arra sem méltatja, hogy lenézze, de az a Bonnie nem tudta volna, mit veszít! Először csak azért érdekelt, mert ő nem úgy viszonyult hozzám, mint a Seattle-i férfiak, egyszerűen keresztülnézett a nőiességemen, ha úgy vesszük és ez zavart engem. De később rájöttem, hogy milyen iszonyatosan kedves fiú és már alig telt el nap, hogy ne találkoztunk volna. Nem, nem voltunk szerelmesek, csak épp nagyon jól kijöttünk egymással és a hetek alatt, amiket Peterrel töltöttem teljesen átformálódtam, még az édesanyámmal is helyrerázódott a kapcsolatom. Ezután már rengeteg barátom lett - igazi barátok, nem olyanok, mint Seattleben - és végre úgy éreztem, hogy révbe értem, tudjátok, úgy igazán. Olyan életet éltem, amilyenre legbelül mindig is vágytam, még ha addig nem is tudtam róla és elfelejtettem mindent, ami az előtt történt - legalábbis próbálkoztam vele és elég jól is ment.
Minden tökéletesen is ment egy napsütéses, májusi napig - életem egyik legszörnyűbb napjáig. Épp a tónál piknikeztünk Peterrel Reynolds közvetlen közelében, beszélgettünk és ő horgászni tanított, amit persze utáltam, hiszen nem a türelmemről ismertek, de azért Peterrel még csak-csak elviseltem. Aztán egyszer csak félreverték a városharangot. Tűz volt, az egyik ház gyulladt ki, és a lángok átcsaptak a templomra is, ahol abban a pillanatban az édesanyám is bent volt. Rohanni kezdtünk, hogy segítsünk az oltásban, mintha nem is magam vezéreltem volna a testemet tettem, amit kell, de belül rettenetesen féltem. Ez máig tisztán él bennem. Emlékszem mennyire meg voltam rémülve akkor és emlékszem, hogy az nap este még nem sírtam. Talán csak az adrenalin vagy a félelem miatt, de akkor még nem tudatosult bennem. Azután másnap mindenki kifejezte a részvétét és én nem értettem, hogy miért, hiszen az anyám él, mégis mit beszélnek ezek össze-vissza? De nem élt, az emberek igazat beszéltek, csak én nem akartam elfogadni. Nem akartam, mert rettenetesen fájt és úgy éreztem, hogy ha hangosan kimondanám, hogy igen, halott, akkor abba beleroppannék. Így inkább nem tettem. Tagadtam 1 napig, egy hétig, talán többig is, de aztán már tagadni sem bírtam és… Kis híja volt, hogy hatalmas ostobaságot csináltam, akkor jött a hidegzuhany egy pofon formájában. És nem haragudtam érte, mert kellett nekem, hogy észhez térjek. A lelkemre valahogy nem tudtak hatni, de az akkor és ott segített. Legalább sírni tudtam tőle és az jó volt. Felrázott. Utána pedig csak teltek a hónapok. Nehéz volt kihevernem az anyám halálát, bár Peter és igazából az egész város nagyon sokat segített nekem. Átvészeltem, de a nyomait örökké viselem.
2 év telt el nyugodtan, normálisan. Újra beilleszkedtem a városba, és szerencsére Peter szülei magukhoz vettek, így nem szenvedtem semmiben sem hiányt. Épp a 20. születésnapomra készültünk, nem akartam nagy patáliát csapni, csak egyvalami kis összejövetelt a legközelebbi barátokkal. Viszont ez teljesen másképp alakult. Egy nappal a születésnap előtt jött egy levél a nevemre, méghozzá nem mástól, mint Maxwell Wainwrighttól, vagyis az apámtól. Először nem igazán tudtam, hogy mit gondoljak erről, de végül is a kíváncsiságom győzedelmeskedett fölöttem és elolvastam a sorait. Már az is irracionális volt, hogy ennyi idő után kapok tőle egy levelet, de amit benne írt az még inkább. Mindenfélét írt démonokról, természetfelettiről és arról, hogy az életem meg fog változni, mert vadász leszek vagy mi a csuda... Nem tudtam mire vélni a dolgot, komolyan venni meg főleg nem, azonban másnap furcsa dolgok történtek. Valahogy másnak éreztem magam, az egész érzés olyan megfoghatatlan és ismeretlen volt, azután pedig egyszerre csak felgyorsultam. Úgy értem tényleg, én nem is tudom, hogy milyen gyorsan kezdtem el egyik pillanatról a másikra mozogni és egyszerűen nem tudtam leállítani magam, ami csak megijesztett, pánikolni kezdtem és nem tudtam, hogy mi történik velem. Rá kellett jönnöm, hogy minden igaz volt, amit apám leírt abban a levélben és ő még aznap eljött hozzám annyi év után, teljesen fiatalon. Ha nem velem történik, azt hiszem, hogy egy ostoba mese, de kétség kívül valóság volt, fel nem foghattam. Mindent átbeszéltünk Maxszel, lehullott a lepel a nagy titokról, a vadászlétről és egyszeriben nem tudtam rá haragudni, amiért nem volt addig velem. Csak tudtam, hogy nem tehette meg! Nem, egészen addig a napig. A napig, amikor megkaptam az ő örökségét és én is démonvadásszá váltam.
Fájt, hogy el kellett búcsúznom Petertől és Reynoldstól, de nem maradhattam ott. Az túl problémás lett volna és talán veszélyes is, ráadásul vonzott ez az új élet Maxszel, akit most már teljesen megértettem és meg is szerettem pár nap alatt. Ő nagyon sokat segített és tanított engem lényegében mindenre, amit csak tudott, mialatt Amerikával szakítva bejártuk egész Európát. Csodálatos helyeken fordultunk meg együtt: Velence, Párizs, Monaco, Amszterdam, Budapest… Csak néhány a sok közül. Közben állandóan démonok ellen harcoltunk, aminek először meg kellett volna rémítenie, a józanész ezt diktálta volna, de egyáltalán nem éreztem harc közben félelmet, sokkal inkább élveztem a dolgot. Mintha ez mindig is egy természetes dolog lett volna az életemben, egy olyan dolog, amit addig nem ismertem és akkor csak bele akartam vetni magam, minden kötöttség nélkül. Imádtam az új életemet! Az édesapámmal hosszú éveket töltöttünk együtt Európában, aztán egy kis időre elváltak útjaink. A világháborúk egész Európát megviselték, nem volt jó abban az időben ott lenni, de én mégis ott vészeltem át. Annyi volt ott akkoriban a démon, egy olasz családhoz szegődve próbáltam eredményes lenni és úgy gondolom, hogy lényegében sikeresek is voltunk. Már az 1900-as éveket írtuk - annak is a második felét -, amikor újabb levelet kaptam az apámtól, hogy haladéktalanul menjek vissza Amerikába. Tudtam, hogy baj van, ő nem volt az a fajta ember, aki ok nélkül dobálózik a "haladéktalanul" szóval. És igazam is lett, tényleg bajban volt. Belemászott valamibe, amibe nem kellett volna, részleteket nem igazán sikerült megtudnom még pár év távlatából sem. Egy erős démon üldözte és én már nem tudtam segíteni neki, nem voltam hozzá elég, hogy megmentsem, ahogy ő sem, hogy magát megmentse, pedig több 100 évet vert rám. Az a démon megölte őt a szemem láttára és majdnem engem is, a mai napig nem tudom, hogy sikerült elmenekülnöm, de túléltem az összecsapást. Néha azt kívánom, bár ne így lett volna... Max után senkim sem maradt, de nem törtem úgy össze, mint anyám halála után. Addigra már olyan sok halálnak voltam a szemtanúja - magam is gyilkos voltam, ha azt nézzük -, hogy könnyebb volt. Áltattam magam legalábbis sokszor azzal, hogy könnyebb. Viszont az igaz volt, hogy az ő elvesztését teljesen másképp éltem meg. A munkába menekültem, így kerültem Las Vegasba is, mert ott volt abban az időben a legtöbb démon. Én csak végezni akartam az összessel, bármi áron, kiélni rajtuk a dühömet. Jó pár az áldozatomul is esett, de aztán beláttam, hogy nem szállhatok szembe egyedül egy egész fajjal. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy szervezek egy csapatot, egy vadászokból álló csapatot, ami segítségével megtisztíthatom ezt a várost ezektől a szörnyű lényektől. Mehettem volna más városba is Supergirlt játszani, de annyira mindegy volt, csak békét akartam végre. Néhány év alatt sikerült valóra váltanom az ötletemet. Felkerestem olyan ismerős vadászokat, akikről úgy gondoltam, hogy hajlandóak lennének segíteni, Európából is hívtam néhányat és mire elértük az ezredfordulót, már igazi osztagot építettünk fel. Bár a csapatom még most sem teljes, rendkívül jó és eredményes... Már nem a bosszú miatt csinálom, az már régen feloldódott bennem. Pusztán azért, hogy LV végre tényleg egy démonmentes hely legyen.
~ ~ ~
Példajáték:Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nő és egy férfi, akik a véletlen vagy a sors révén, ezt nem tudhatjuk, de találkoztak egy bárban. Mit ad Isten, éppen halálos ellenségeknek kéne lenniük, ezzel szemben most ott tartanak, hogy egy néhány perces, de azért hosszúnak mondható séta és közben folyamatos beszélgetés, kezdeti nehézségek és sok-sok kínzó gondolat után, végül csak egymás karjaiban találták magukat. Érthetetlen, sőt lehetetlen ez a kis történet, és látjátok, mégis itt és most ez a valóság!
De tényleg csak ennyi lett volna? Ennyi kellett, csak egy kis séta, hogy minden a feje tetejére álljon körülöttem?! Bennem... Elvesztettem a veszélyérzetemet - csak mintha besöpörtem volna a szőnyeg alá egy időre, lehetséges, hogy vele örökre -, az ítélőképességemet már rég és ezzel talán már önmagamat is, de nem érdekelt, mert túl jól éreztem magam ahhoz, hogy bármi is érdekeljen. Ráadásul mikor voltam egyáltalán önmagam? Honnan tudjam, hogy nem pont most vagyok-e az? Ez a mostani állapotom olyan felszabadult, bár meggondolatlan és ésszerűtlen is, de tetszik. Nem tudhatom... Csak azt tudom, hogy ő tette ezt velem, Logan - ebben teljesen biztos vagyok. Ő volt az, aki teljesen felkavart, megőrjített engem, rávett olyasmire, amiről úgy gondoltam, hogy soha az életben nem fogom megtenni és most... Alig egy óra alatt megszegtem a saját fel nem állított szabályaimat és még élvezem is, annyira élvezem, hogy elfelejtek azon gondolkozni, hogy mekkora ostobaság. Annyira, hogy legszívesebben csupán mosolyognék egész végig és sosem hagynám abba a csókot, mert e mellett minden más csak rossz lehet, sőt mi több, szörnyű. Ha rajtam múlna, nem engedném el még órákig az ajkait, mert olyan finomak és olyan jól passzolnak az enyémekhez, hogy az már bűn. És igen, ez rá a legjobb szó, tudom én, de mit tehetnék ellene, ha már csak át akarom adni neki magam?! Mert, ha nem harcolok az olyan mámorító, mintha csupán a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy vadász egy démonnal csókolózik. Hogy is érezhetem annak? Nem értem meg, nem is fogom, csak egyszerűen tudom, tudom azt, hogy most így a legjobb. Tudom, hogy nem tudnék győzni, ha küzdenék, tudom, hogy biztosan alul maradnék, de milyen jó is lenne egy olyan csatában veszíteni. Amikor a veszteség, maga a jutalom... Ez olyan, mint a szabadesés. Ha egyszer megtapasztalod, hogy milyen leírhatatlan érzés volt zuhanni, akkor akarod még egyszer, még százszor, még ezerszer is, ha alkalmad van rá. Akarod akkor is, ha tudod, hogy nincs alattad védőháló, mert a zuhanás élményét még egy olyan földet érés sem veheti el, amibe talán belehalsz és ettől a legizgalmasabb és a legijesztőbb is. Tudod, hogy megsérülhetsz - valószínűleg meg is fogsz - és ez mégis elhalványul az élvezet mellett, a vágy mellett, hogy csupán elrugaszkodj és szárnyalhass. Mert, aki szeret és mer repülni, annak Logan csókja szárnyakat ad.
Forróság. Az arcomba futott hideg ujjainak nyomán, mintha csak a kezeiből áramlott volna át belém, pedig nem ez történt. És már szinte égetett belülről, miközben libabőrös lettem tőle, bejárta az egész testemet, végigfutott rajtam, égetett, olyan jó volt, olyan más. Még sosem éreztem ilyet, egy csóknál még nem. Talán többnél, talán, de még akkor sem, mert ez más, ez új volt, nem tudtam, micsoda, csak szerettem volna még és még. Borzongás. Minden porcikámat áthatotta, szinte megremegtetett, a gerincemen szaladgált, ahogy ő közelebb húzott magához gyengéd-erőszakosan - még egy aprót lépnem kellett felé, hogy kényelmes legyen és már mindenét érezhessem. Kezeivel átölelt, érezni akart vagy ezt csak én akartam, mindegy! Ugyanúgy öleltem, szinte beleolvadtam a karjaiba, a testének melegébe, hogy még jobban uraljon, hiába voltam már így is teljesen a közelségének bódító hatása alatt. Miért ne legyek még óvatlanabb?! Ki parancsol Állj-t, ha saját magam már feladtam a próbálkozást? Senki és ez így van jól. Ajkaink egymást keresték, hevesen simogatták a másikat, míg nyelvünk táncot járt, együtt szenvedélyes tangót, egyre csak egymáshoz simult feszesen, erősen, ahogy azt kell. Nem lehetett azt mondani, hogy bármelyikünk is passzív lett volna, ez a csók szenvedélyes volt, olyan, amiben képes beleszédülni az ember, mígnem a térdei elgyöngülnek és megadják magukat. De ahhoz kellett volna még idő, így olyan rövid volt, befejezetlen pedig már talán percek óta is tartott. Nem éreztem annyinak, csupán egy pillanatnak éreztem és már vége is volt - ő szakította meg, én már nem bírtam volna. Értetlen szemekkel pislogtam fel rá és csak vártam, hogy mondjon valamit, hiszen bizonyára ez volt az oka annak, hogy leállt. Mondani akar valamit. Vagy csak el akar menni? Azt nem teheti, nem szabad... Azzal most mindent tönkretenne, minden gondolatot és elhatározást, amivel mind ez idáig küszködtem, és nem lehet ilyen önző! Tudom, hogy ő semmiről sem tud, fogalma sincs róla, hogy nekem milyen nehéz volt eljutnom a megadásig, arról sem, hogy milyen hatással volt rám, igazából még csak azt sem tudja, hogy kit csókolt meg az imént. Ha tudná, nem tette volna, akkor biztosan már a harc hevében lennénk és nem a csók miatt érezném magam így. De nem, szerintem nem akar itt hagyni, mert egy kicsit sem húzódott el és az amúgy sem lehet, hogy csak én érzem ezt a sok mindent. Ezeket a felkavaró érzéseket vele kapcsolatban, az nem lehet, hogy ez csak egyoldalú. De miket is beszélek?! Milyen érzések, jesszusom?
Mikor aztán meghallottam a hangját, először megnyugodtam, először, amikor még nem fogtam fel a szavainak értelmét. De az után... Mintha csak az álmából költöttek volna hajókürttel egy édesen alvó kisgyereket, megriadtam, a hirtelen elhangzani próbáló szavak, mély sóhajok, minden a torkomon akadt, pedig éreztem, hogy csak úgy kitörnének belőlem ezek az elnyelt Hogyan-ok, Miért-ek... Ohh, hogyan fogok én ebből kimászni? Vagy egyáltalán, hogyan kerültem bele? Mit mondtam, mit tettem, hogy ezt a kérdést fel akarta tenni? Ha csak egy aprócska gyanú is van benne a felől, hogy vadász vagyok... De hát mi másért lenne fontos a korom? Jajj Logan, miért kérdezted meg? Nem akarom elrontani, de hazudni sem akarok... Tüntetőleg elfordítottam a fejem egy pillanatra és a tekintetem végigszáguldott a körülöttünk lévő tömegen. Itt nem kezdhetünk el harcolni! Aztán nagyot sóhajtottam és félve ugyan, de visszanéztem a férfi szemeibe és már nyitottam is szólásra az ajkaimat. A jól begyakorolt monológ következett volna, a semmit sem jelentő szavak, rezzenéstelen arckifejezéssel természetesen, de nem bírtam. Valahogy most nem. A számat ismét becsuktam, néztem még egy kicsit a szemeit, semmit sem tudtam kiolvasni belőlük. Nem tudtam, hogy azzal rontom-e el, ha most még mindig embernek tettetem, vagy azzal, ha felfedem magam. Kétesélyes minden lehetőség. És tudjátok azt sem tudtam, hogy egyáltalán mit rontanék el bármivel is vagy miért viszolygok még a gondolatától is, hogy mondjuk bántanom kéne vagy ő támadna rám. Ez nem következhetett be és kész! Kockáztatnom kell, el kell mondanom neki, mert most már nem tudnék mást tenni, csak azon gondolkoznék egész idő alatt, hogy mi lett volna, ha. Ezt pedig nem akarom. Az egész estére az volt a legfőbb okom, hogy nem akartam később ezen kattogni, akkor nem most fogom megváltoztatni az álláspontomat... Még akkor sem, ha nagyon félek. De most már úgyis mindegy, mert abból, hogy haboztam úgyis tudhatja. Ha arra gondolt, hogy vadász vagyok, akkor már tudhatja.
- Nem inkább az a kérdés, hogy mi vagyok? - rendkívül halkan beszéltem, de tudtam, hogy ő majd meghallja, mert démon. Más nem hallotta volna, annyira félénk volt, még lassú is. Nem akaródzott nekem ez a kérdés, nagyon nem! De sikerült kipréselnem magamból és utána rögtön lesütöttem a szemem. Nem akartam látni az arcán a felismerést, de mintha csak magamat akartam volna még jobban büntetni, ismét megszólaltam egy fokkal magabiztosabb hangon
- 203. - megválaszoltam a kérdését. Vártam. Még mindig ugyanúgy álltunk, ölelve egymást, de nem tudtam, hogy ez csak annak az eredménye-e, hogy még nem tudatosult benne vagy... A másik lehetőségre még nem mertem gondolni. Nem akartam semmilyen illúzióba sem beleringatni magam. De aztán a várakozás röpke pillanatok múlva kezdett rossz lenni, olyannyira, hogy nem bírtam tovább elviselni és ismét felnéztem azokba a parázsló, fekete szemekbe. Már semmit sem tudtam. Már elvesztem...
~ ~ ~
