Alap adatok:Becenév ~ Logan
Nem ~ férfi
Faj ~ démon
Kor ~ 20-nak nézek ki, de 148 vagyok valójában
Születési hely/idő ~ Santa Fe, USA ~1843. június 11. Az átváltozásom ideje pedig 1863. október 26.
Szexualitás ~ /heteroszexuális
~ ~ ~
Szabadidő:Foglalkozás ~ Embereket ölök.
Hobbik ~ Iszom, zongorázom, szexelek, gyilkolok, kínzok, futok.
Kevésbé kedvelt dolgok ~ Emberek, vadászok.
~ ~ ~
Család: Apa ~ George Blackwell; már meghalt; ember volt;katona volt, otthon meg pásztor ; remek volt vele a kapcsolatom
Anya ~ Emma Blackwell; már meghalt; ember volt; háztartásbeli volt; remek volt vele a kapcsolatom
Testvérek ~ Paul Blackwell; már meghalt; ember volt; még nagyon fiatal volt, csak katonának állhatott volna be, de nem a; remek volt vele a kapcsolatom
Egyéb hozzátartozók ~ -
Háziállatok ~ nincs neve; madárpók
~ ~ ~
Kinézet: Tökéletesen rideg egy démon vagyok. Mindig feketében vagyok és sportos. Az emberi koromban másmilyen stílus uralkodott, de azt is szerettem, mert a hölgyeknek nagyon jól állt az a nagy szoknya. Nem, mint manapság, azzal a hülye picsaszoknyával. A szemem színe fekete. A hajam színe sötétbarna és nagyon rövid. Néha feketének tűnhet, de nem az. Magas vagyok, úgy 170 cm, de ezt nagyon szeretem, mert így legalább mindent elérek. Mivel sokat futok és régebben sokat edzettem, ezért sportos a testalkatom. A testem hozzá van szokva a sok futáshoz és a verekedéshez.
Gyenge pont ~ -
~ ~ ~
Jellem: Emberi koromban mindig olyan érzelgős, érzelmes barom voltam, de azért azt most sem mondanám, hogy gyakorlatilag nem is érzek. Idővel többet között, arra is rájötte, hogy nincs lelkem. Ez akkor derült ki, amikor először gyilkoltam, ugyanis nem volt lelkiismeret furdalásom, amikor előtte nagyon sokszor volt. A személyiség összetett és gyakorlatilag a mai világban nem létezik olyan személy, aki teljesen ismerne. Sőt, szerintem még olyan sincs, aki ismer. Kegyetlen, gonosz és önző személlyé váltam. Azt hiszem, hogy a többi démont megfigyelve nekem is jobban tetszett ez az élet, mint a régebbi. Kihasználom azt, ami van, és nem tagadom, hogy az egóm az nagyon ott van. A humorom néha kegyetlennek tűnhet, de én csak szeretem feldobni magamat, mert olyan vicces, ahogyan mérgelődnek az emberek, egy-egy megjegyzés hatására. Ez az egyik oldalam, amit mindenki lát, ismer, hall és észrevesz. Ez volt az, az oldalam, amit az egyre önzőbb világnak mutatok. A másik oldalam sokkal jobban hasonlít a régi énemhez. Azt senki sem ismeri. Ha a múltamról faggatnak, a legtöbbször néma maradok és hamar gyorsan témát váltok, mert fáj. Nagyon fáj, hogy az, az önző tettem ehhez vezetett. De azt hittem, hogy idáig nem fognak elmenni. Nem is sejtettem, hogy erről lesz szó. Ez érzékenyen érint, és nem szeretem, ha ilyenekről kell beszélni. Azt sem szeretem, ha az érzelmeimről kell beszélnem. Megosztani ezt a világgal, sokkal sebezhetővé tesz. Ezt pedig nem akarom. Tudom magamról, hogy céltudatos vagyok és rettenetesen makacs. Néha kicsit agresszív vagyok és talán egy icipicit akaratos, de ebben annyira nem vagyok biztos. Nem szeretem, ha a nők annyira nagyon rám akarnak mozdulni és én ilyenkor közlöm is velük, hogy mit akarok. Egyenesen rühellem, ha valaki ki akar oktatni. Mindig, minden körülmények között kimondom a véleményemet. Nem tudom magamba tartani, bár a világ orrára kötni sem annyira jó, nem? A nemlétező lelkem mélyén azonban néha úgy érzem, hogy vágyom egy társra. Akármennyire is elleneztem, amikor ember voltam, ma már úgy érzem, hogy kell, hogy legyen mellettem valaki. Ez nehéz, nagyon nehéz.
Félelmek ~ -
~ ~ ~
Előtörténet: ” Ha a kacsa nem tud úszni, nem a víz a hülye.”Én nem vagyok hívő. Az ember megszületik, él majd meghal. Ez az élet rendje. 19. századi gyereknek lenni mindenképpen nehéz, hiszen akkor egyszerre volt virágzó a kultúra és szőtte az országot éles ellentétek sokasága. Én, mint első gyermek születtem egy akkor felsőosztályba tartozó családba. Megdöbbentő, hogy a szüleim mennyire fiatalok voltak. Az apám, 17 éves volt, míg az anyukám csak 16. Elvileg boldogok voltak és szerelmesek, aminek a jele én voltam. Nem akarom, hogy a lelkeik úgy érezzék, hogy én nem szerettem őket, mert ez nem így van. Tisztelem őket, mert jó emberek voltak. Nem érdemelték meg a sorsukat. Engem arra neveltek, hogy legyek bátor az életben és vállaljam fel a véleményemet, mert annak, hogy elrejtem, semmi értelme, hiszen nem tanulnak belőle a körülöttem élők. Olyan nehéz visszaemlékezni a gyerekkoromra, mert nagyon régen volt már. Az apukám szülei Santa Fe egyik leggazdagabb családja volt, ezért érezhettem néha mindig úgy, mintha nem örülnének anyának. Sokszor átmentünk hozzájuk, anya sosem jött velünk. Mindig volt valami remek kifogása, a látogatás elkerülése érdekében. Két éves voltam, amikor megszületett az öcsém. Nem emlékszem rá, hogy mennyire vártam, de gondolom még fel sem tudtam fogni, hiszen csak két éves voltam. Ez még gyakorlatilag babakor. Ekkor költöztünk el a szüleimmel, egy kisebb városba, ami ma már nem létezik. Anya és apa úgy gondolták, hogy nekünk is jót tenne a farmergazdálkodás. Az igazság az, hogy szerintem pontosan emiatt történt, ami történt. Anya és apa nagyon boldog pár voltak, és ezt mindig mutatták, bár az érzelmeik kimutatásában nem voltak híresek. A kis tanyán, mindig boldogok voltunk, bár sok viharfelhő gyülekezett azért itt-ott. Az öcsém és én mindig remekül megvoltunk együtt. Azt hiszem, hogy a kis srácnak én voltam a példaképe. Sokat tanítottam erre-arra. Heti kétszer tanító jött hozzánk, aki a politika és addig történelem mellett a földrajzot és csillagászatot is tanította nekünk. Emlékszem, hogy utáltam, mert feleslegesnek éreztem, de ma már örülök, hogy anyáék nem hagyták magukat. Ezek azonban csak a tudásomat növelték és néha megváltoztatták a véleményemet a világról. Én, mint egy fiatal srác, semmi másra nem vágytam, mint tudásra. Azt szerettem volna, hogy a nevemet megismerje a világ. Akkoriban még nagyon naiv voltam. Az volt a szokás, hogy amikor a fiú elég érettnek hiszi magát, akkor elkezd udvarolni és megtörténik az, aminek kell. Én másokkal ellentétben, hallani sem akartam erről. Ekkor kezdődtek a viták. Anya és apa nem értették, hogy mit akarok. Még csak elmagyarázni sem tudtam nekik. Aztán jött a polgárháború. Északon a farmerek kis parcellák foglalásában voltak érdekeltek, ezzel szemben a déliek ültetvények kialakításában. A rabszolgatartást a lakosság nagy része ellenezte, a mi családunk is. Ebből már rájöhettetek, hogy mi északon laktunk. Eleinte nem fogtak egymás ellen fegyvert, de egy idő után ez elkerülhetetlenné vált. Katonákat kerestek és én ekkor töltöttem be a 20. életévemet. Fiatal voltam és nagyon lelkes. Rettenetesen szerettem volna katonának állni és ebben senki sem tudott megállítani. Anya sokszor elmondta, hogy ez így nem lesz rendben és nekem inkább el kéne vennem valamelyik szép hölgyet, de nem akartam. Makacs voltam és még nem is gondoltam arra, hogy akár meg is halhatok. Ebben a polgárháborúban egyébként csaknem 600.000 katona vesztette életét. Tehát, beálltam katonának. Meglepődtem, mert nem ilyen életre számítottam. Volt, hogy egyik nap beszéltem egy sráccal másik nap pedig meghalt. Rettenetes volt. Haza szerettem volna menni, de nem lehetett róla szó. Aztán egyszerűen csak fogtam magamat és megléptem. Gondoltam, hogy nem fognak észrevenni egy katonát, ha eltűnik. Mielőtt azt hinnétek, hogy gyáva voltam, nem erről van szó. Én csupán annyit láttam, mint más egy élet alatt. Túl sokat. Rossz döntés volt meglépnem. A katonák rájöttek és emiatt megtették, amit kellett. Azt hitték, hogy így rávesznek arra, hogy visszamenjek, de inkább másra vettek rá. A háború pokoli, félénk dolog. Kiállni csak azért a hazáért, hogy másnak ne legyen szar, bátor tett lett volna tőlem, de képtelen voltam rá. Sajnáltam a rabszolgákat, de nem tudtam megtenni. Ezt kellett hinnem, különben összeroppanok. A családom értem halt meg. Azért, mert én nem álltam ki a rabszolgákért. Ez nem önzőség? Hogyan élhettem volna abban a hitben, hogy nekik meg kellett halniuk? Én hiszek a sorsszerűségben. Tudom, hogy ha már nincs dolgod a földön, akkor meghalsz, de ezt nem tudtam elfogadni. A katonák kiirtották a családom, mert én megszöktem tőlük. Ezek után mégis mit tehettem volna? Egyszerűen feladtam. Ez volt életem legönzőbb és egyben leggyengébb tette. Hazatérve csak a családom tagjainak kihűlt testét találtam meg. Kaptam egy levelet is, miszerint ezt érdemli az, aki nem a hazát védi. Megijedtem. Kétségbeestem. Az élet ennyi egy-két ember számára. Ha jól tudom, ez volt a világ első olyan háborúja, ahol már fegyvereket és robbantóanyagokat is használtak. Hát, a szüleimet szépen agyonlőtték. Semmi késnyom nem volt rajtuk. Ezek után némán besétáltam a fürdőbe egy kötéllel és megöltem magamat. Az volt életem legszörnyűbb pillanata. Azt hittem, hogy meghaltam, de nem tettem. Mint már mondtam, én nem vagyok hívő, tudtam, hogy meghalok, de legalább a családom után mehettem volna. Abban a pillanatban, amikor a székről leugrottam meg kellett volna halnom. Ez már VIII. Henrik korában is így volt, tehát nem értettem semmit sem. Pokoli fájdalom. Szemet égető színek. Has forgató szag. Ez következett. Nem értettem, hogy mi történik velem. Szenvedtem, de hagytam magamat fennlógni, mert azt hittem, hogy még várni kell egy keveset. Hát, ez nem így volt. Nem tudom, hogy mennyi ideig lógtam ott, de végül úgy döntöttem, hogy leszedem magamat. Egy könnyed mozdulattal meg is tettem és érdekes felfedezéseket tettem. Ahogyan belenéztem a tükörbe láttam, hogy más lettem. A szemem színe megváltozott és fehérebb lett a bőröm. Akkor váltam azzá, ami most is vagyok. Nehezen, de rájöttem, hogy miféle lény lettem. Ezek után rendszeresen embert öltem és úgy döntöttem, hogy elköltözöm. Nem örültem neki, hogy ez lettem, mert már azt is elképzeltem, hogy a mennyben szépen bocsánatot kérek a családomtól, de végül gyakorlatilag a pokolba kerültem. Az első pár év nagyon nehéz volt számomra. Igyekeztem megismerni mindenemet, de nem volt túl egyszerű. Másképp jártam, másképp mozogtam, másképp cselekedtem, de lemerném fogadni, hogy még a gondolkodásom is megváltozott. Ilyesmit elfogadni szinte lehetetlen. Eleinte nem is éltem vissza ezzel. Inkább csak jártam a világot. Nem tudtam elfogadni, hogy ez lettem és folyton azt a kis hibát kerestem, amit vétettem. Hamar megvolt és ez nagyon fájt. Férfi létemre, eléggé érzelgős voltam abban az időben, de ezt hamar kinőttem. Rájöttem, hogy felesleges búslakodnom, inkább tennem kellene a jövőmért. Végül teljesen összeszedtem magamat és nekiindultam az igazi életnek. Azzal kezdtem, hogy elutazgattam mindenfelé. Bejártam a világot, és amelyik hely megtetszett, ott vettem magamnak egy házat. A szüleim összes pénzét elköltöttem, mert nekem nincs rá szükségem. Ekkor jöttem rá olyan dolgokra is, amik az egész életemet megváltoztatták. Ilyen volt például az is, hogy a világ nem fejlődik, hanem elbutul. A nők sorban ajánlották fel magukat. Nekem semmit sem kellett tennem, ők elintéztek mindent. Az idők során megtanultam, hogy ezt hogyan élvezhetem ki és én óriási fejlődésen mentem át. Abból az érzelgős, érzelmes srácból, egy kegyetlenül gonosz démon lett és így, mindent elértem, amit régebben terveztem. A világ a kezemben lett és ez nem akármilyen hatalom. Az utazásaim során, útinaplókat vezettem, különben mindent elfelejtenék. Emellett volt szerencsém pár jó arccal is összefutnom, akik szintén olyanok, mint én. Meglepő, hogy mennyien vagyunk. Egy évvel ezelőtt úgy döntöttem, hogy azt a híres Las Vegas-t is megjárom és azt is leírom a naplómba, de a dolgok hamar megváltoztak. Itt sok a vadász és nagy a veszélye annak, hogy az életedet veszted. Itt is találkoztam pár hozzám hasonlóval, akik elmondták nekem, hogy itt mik a szokások, és hogy kiktől kell félni. Én azonban senkitől sem félek, tehát nincs miért aggódnom. Az erőm nagy és nem vagyok egy kis béna, akit egy hülye vadász agyonlőhet, csak mert neki ehhez van kedve. Nekem meg ahhoz van kedvem, hogy tönkretegyem ezt az egész szar várost. A múltbéli események után azt hiszem, hogy nyugodtan elmondhatom, hogy szeretnék békét ezen a bolygón, és ennek érdekében én mindent megteszek. A legtöbb ember sodródik az árral és nem tudja, hogy a háttérben mi folyik, a vadászok igyekeznek jó munkát végezni, a démonok igyekeznek mind a kettő másik fajt elpusztítani. Na, hogy tetszik a 21. század?
~ ~ ~
Példajáték:// Irina Kurnyikova,
Black Rose //
"Ami megtörtént, azon változtatni nem lehet, az elhullajtott könnyeket az ember nem szedheti fel."
Mihail Solohov annyi mindent tudhat. Pontosabban tudhatott, ugyanis alig 81 éves korában eltávozott az élők sorából. Néha, mostanság egyre ritkábban, annyira vágyom arra, hogy elbeszélgethessek vele az élet nagy dolgairól. Természetesen nem csak vele akarnék akkor már megismerkedni, de ha valaki megkérdezné, hogy ki az, akivel nagyon szeretnék találkozni, habár már nem lehet, biztosan őt mondanám először. Már csak azért is, mert az idézetei és a könyvei megnyugtatnak. Nem is tudom, hogy miért, de ez így van. Szeretem őt és felnézek rá. Az anyós ülésre pillantok, ahol sok más egyéb könyv mellett, az ő Emberi sors c. könyve is ott van. Semmi baj sem lesz itt. Az élet rendbe jön és minden folyik majd szépen a maga medrében. Itt nem lesz senki, aki bántson, hiszen miért tennék? Apu otthon van és valószínűleg nem fog semmi vizet sem zavarni, bár szerintem a keze ide is elér. Félek, hogy mi vár rám. A balett az életem, mindent jelent számomra, ezért nagyon örülök, hogy tanulhatok itt. Hiszem, hogy rajtam kívül sok más ember szeretne itt tanulni, de nem adatik meg nekik, míg nekem igen és nem szabad nem élnem egy ilyen lehetőséggel. Még egy picikét bámulom azt a sok könyvet, amit elcipeltem magammal, aztán megint az útra nézek. Szándékosan döntöttem úgy, hogy kocsival fogok közlekedni és nem holmi taxival hozattam el magamat, azért, mert úgy gondolom, hogy jót fog nekem tenni, ha egy picikét körülnézhetek és néhány dolgot én magam fedezhetek fel. Persze, nem megy ez olyan nagyon egyszerűen, de nem is hittem, hogy fog, nem is akarom, hogy menjen. London teljesen más mint Voronyezs, sőt, Anglia teljesen más, mint Oroszország. Az eddigi életem során olyan baromi sokat nem utaztam és még csak azt sem mondanám, hogy vágytam rá, de azért megismerni egy szinte teljesen más világot, nem is olyan rossz. Kicsit mégis aggódom, hogy a világ miként fog fogadni, hiszen én orosz vagyok, ahogy a legtöbben szokták nevezni, keleti. Úgy gondolom, hogy bár először mindenki kicsit érdekesen fog rám nézni, a származásom nem fog hátráltatni semmiben sem. Sok mindenki mondta már nekem, hogy tehetséges vagyok és mindenképpen folytatnom kell, mert engem a színpadra teremtettek. Én ebben azért még ennyire biztos nem vagyok, de hiszek az embereknek, akik ezt közölték, még akkor is, ha nem állnak túl közel hozzám. Remélem, hogy ebben az iskolában lesz esélyem meggyőzni saját magamat is arról, hogy képes vagyok megállni a helyemet nagy színpadon, egy neves színházban, sok híres vagy gazdag ember előtt is, nem csak a stúdióban. Behajtok, talán a leendő iskolám, parkolójába és az épületet méregetem, miközben lassan beparkolom egy szabad helyre és teljesen leállítom a kocsimat. Sóhajtok egyet és még nem szállok ki. Aggódom, mert még sosem voltam ilyen messze az otthonomtól. Egyáltalán nevezhetem azt az otthonomnak? Egek, nem szabad, hogy az elmémet ilyen sötét gondolatokkal bombázzam, pont most, amikor úgy látszik, hogy a dolgok kezdenek jobbra fordulni. Jobbra fordulni? Miket is beszélek én jézusom. Ezzel az egész dologgal csak az a baj, hogy annyira reménykedek, hogy lehet, hogy nagyot fogok koppanni. Én megértek mindenkit, aki ezt most nem érti és higgyétek el nekem, hogy bárcsak ne így lenne, de nekem már nincs más esélyem. Nem is tudom, hogy mi lett volna, ha apu nem ajánlja ezt fel. És még hogy rossz meg jó hír? Hiszen, én ugráltam örömömben, amikor megtudtam és ez neki rossz hír? Ez maga a mennyország: kiszabadulni a karmai közül és olyan helyre kerülhetek, ahol mindenki teljesen átlagos, teljesen normális problémákkal. Soha, de soha ennél hálásabb nem leszek az úrnak. Halványan, rettenetesen halványan elmosolyodom és szépen lassan, leveszem a szemüvegemet, majd ledobom magam mellé. Nos, a térkép szerint ez az iskola. Ideje lenne kiderítenem, hogy tényleg ez az a hely-e, mert ha nem, akkor erőt kell vennem magamon és még egyszer meg kell néznem a térképen, hogy merre és hogyan tovább. Még kicsit a kocsiból nézegetem az épületet, ami engem csak kicsit elrémiszt és elszomorít. Nem mintha olyan csúnya lenne, csak inkább olyan félelmetes és kicsit régi. Valakitől meg kellene kérdeznem, hogy jó helyre jöttem-e. Nem szeretném egyből az igazgató előtt leégetni magamat, szóval csak tapintatosan kellene megkérdeznem. Igazából egy viszonylag normálisabb járókelő is megtenné. Tudom, hogy most mit gondolhattok, szinte olvasom a fejetekben, de közlöm veletek, hogy nem, általában nem támadnak ilyen gondolataim, csak tényleg nem igazodom ki errefelé. Oroszországban teljesen más minden, nekem ez még nagyon új. De mondjuk, most csak magamat hibáztatom, mert apu titkárnője csak hatszor kérdezte meg, hogy szeretném-e, ha valakit kiküldenének-e elém a repülőtérre, vagy csak egy kocsit akarok-e. Én azt feleltem, hogy szerezzenek nekem egy autót és nekem ennyi elég. Hát, most itt vagyok és nem vagyok benne biztos, hogy remek döntést hoztam. Az ablakomból figyelgetem, hogy nincs-e valamerre egy ember. Tök mindegy, hogy lány-e vagy pasi, idős vagy fiatal, csak egy röpke kérdést akarnék neki feltenni. Egy kérdést. Angolul természetesen. Basszuskulcs, hiszen még azt sem tudom, hogy hogyan kellene megtennem. Egek, ez kezd egyre rosszabb lenni. Nem, nem esem pánikba. Ez csak az angol nyelv, nem a világ legnehezebb nyelve! Kiskorom óta tanulom és már nyelvvizsgám is van belőle, csak nem lehet olyan nagyon bonyolult élesben beszélni. Egy szimpla kérdést fogok feltenni. Miközben olyan nagyon ágaskodom, hogy lássak valamit, egyszer csak megpillantok valakit. Egy lányt. Nem, igazából láttam a távolban még sok más lányt, de nekem az a lány kellett. Nem, ezt sem szabad félreérteni, nem úgy kell, csak a kérdésemet neki akarom feltenni. Remek, már találtam is valakit, aki megfelel. Nem nézem tovább, inkább leállítom a motort teljesen és kihúzom a kulcsot. A szemüvegemet a kocsiban hagyom, illetve minden egyéb cuccomat is, mert most még csak megkérdezem, hogy ez-e egyáltalán a hely, amit keresek. Ha aztán kiderül, hogy ez az, akkor visszajövök mindenért és természetesen minden könyvet, köztük Soholov könyvét, is magammal viszem az épületbe. Óvatosan nyitom ki az ajtót, mert mellettem, nem is olyan távol, áll egy kocsi. Egy teljesen átlagos ember számára, ez egy luxus autónak számít, de én tudom, hogy valójában nem az. Apunak sok autója van, mindenféle vagány járgányok, amelyeket, úgy egyetlen kör után, már el is dob magától, persze csak a garázs mélyéig. Hihetetlen, hogy olyan sok kocsit képes tartani. Egyszer azt mondta nekem, hogy nyugodtan én is eljárhatok amelyikkel csak akarok, de én nem nagyon használtam őket, mert igazából nem is nagyon jártam el bármerre is, szóval ennyit erről. A mostani kocsim, amit vett nekem, az Angliába tartózkodásom idejére, egy szuper piros cabrio. Imádom már most, és nem csak azért, mert olyan rohadt feltűnő, hanem azért, mert nagyon gyors. Nem mintha olyan nagyon sokkal lehetne a városban közlekedni, de mindegy. Lassan szállok ki a kocsiból és nézek körül, majd bevágom az ajtót és lezárom a kocsit. Most könnyen kiszállok, mert egészen kényelmes
ruhában vagyok. Imádom, hogy ez Anglia és itt alig van ismerős, ezért szinte bármit felvehetek. Oroszországban nem mehettem ki amiben akartam, nehogy meglássanak apu üzlettársai és szégyenkeznie kelljen miattam. Ez elég szomorú dolog, de legalább már vége. Gyors léptekkel indulok el a lány felé és közben egy sokkal vidámabb mosolyt ültetek az arcomra. Szóval hogy is szokás errefelé köszönni?!
~ ~ ~
