Yvette Leroy

Alap adatok:
Becenév ~ Yve; Yvy; Tökmag (de csak közeli barátoknak)
Nem ~ nő
Faj ~ démon
Kor ~ 23 körülinek néz ki; egyébként pedig 183 éves
Születési hely/idő ~ 1828. február 13. Marseille / 1847-ben változott át
Szexualitás ~ heteroszexuális

~ ~ ~

Szabadidő:
Foglalkozás ~ Törvényszéki pszichológiát tanulok az ELTE-n, ha végzek a rendőrségen dolgozhatok, illetve akár a helyszínelőkhöz is felvehetnek. Egyelőre nincsenek ilyen terveim, de érdekel a téma, szóval... ki tudja? A családom az előkelőek körébe tartozott, elég nagy vagyonom van, amit több mint 180 év alatt sem sikerült elherdálnom, igazából nincs szükségem munkára. Néha szórakozási és próbatételi célból fotósként dolgozom esküvőkön és más rendezvényeken, amiket nagyon élvezek. Valamint elég hasznos tagja vagyok a Vegas-i vadászoknak, mivel jelen pillanatban az egyetlen démon vagyok közöttük, és amióta velük vagyok, többet tudunk a démonokról és sokkal hatékonyabban tudunk dolgozni.
Hobbik ~ Fényképezés. Mióta megjelentek a fényképezőgépek, azóta imádom és rendszeresen is csinálom. Volt mikor kifejezetten a munkám volt, sok pénzt is keresetem vele, mivel nem vagyok rossz benne, sőt... Előtte pedig rengeteget lovagoltam, néha-néha még ma is kijárok a helyi lovardába, ahol névlegesen örökbe fogadtam egy gyönyörű fekete lovat, akit Csillagnak hívnak. Ha arra járok, mindig benézek egy kicsit hozzá.
Kevésbé kedvelt dolgok ~ Úgy általában az egyetemi élet, mivel rengeteg a kivételezés, a sok kétszínű, és nagyképű ember. Dicsekszenek a múltjukkal, a családjukkal, közben pedig csak azért vannak itt, mert egy kis csúszópénz landolt a dékán zsebében. Konkréten nincs olyan, hogy kevésbé kedvelt dolgok, mert az esetek többségében megtalálom azt, ami tetszik benne, ha pedig még sem, akkor is inkább a békés együttélést választom, és túl teszem magam ezeken a dolgokon.

~ ~ ~

Család:
Apa ~ Bernard Leroy, halott, durva modorú, és nagy képű ember volt, aki főleg a politikában és a háborútervezésben lelte örömét, a lányaival nem törődött túl sokat, csak jól akarta őket férjhez adni, ez volt az egyetlen vágya velük kapcsolatban.
Anya ~ Alayana Leroy, halott, a legjobb barátnőm volt, mivel elég fiatalon szült mindkettőnket, szinte olyan volt, mintha a nővérünk lenne. sőt, számomra talán a legjobb barátnő szerepét is betöltötte, egyfajta példaképként is szolgált, de soha nem tudtam olyan finommá, kecsessé és franciává válni, mint ő.
Testvérek ~ Marceline Leroy, halott, mivel csak egy évvel volt idősebb nálam nagyon jó testvérek voltunk, imádtuk egymást. aztán ez gyökeresen megváltozott, gyűlöletté fajult, majd pedig démonná változásom éjszakáján megöltem...
Egyéb hozzátartozók ~
egy halott exférj, Pierre Diderot
és egy legjobb barát, szerető Thomas (toma-így ejtsd : D)
Háziállatok ~ egy havanese, Lulu

~ ~ ~

Kinézet:
Természetes hullámos szőke hajamat többnyire kiengedve hordom, de néha össze is szoktam tűzni. Volt mikor rövidebb volt a hajam, de mára már egészen megnőtt, és egyenlőre nem is tervezem levágatni. Szemem színe a kék és a zöld között ingadozik, nagyban függ attól, hogy mivel sminkelek. A szemeimet szeretem a legjobban kiemelni, többnyire világos, pasztell színekkel, de előfordulhat, hogy erősen sminkelek, olyankor egészen sötéttel szoktam kihúzni őket. A számat szinte soha sem szoktam hangsúlyozni, általában szájfényt vagy szájápolót használok csak. Rettenetesen alacsony vagyok, mindössze 155 cm, ezt életem során sokszor éreztem hátránynak, de az utóbbi időkben teljesen hozzászoktam. Természetesen a magasságom miatt nem vagyok egy modell alkat, de a testsúlyommal nincsen semmi problémám. Régóta lovagolok és nagyon szeretek úszni is. Az öltözködésben azt szeretem a legjobban, hogy akár a gyerekosztályról is vásárolhatok, mert azok a ruhák is jók rám. Sokszor hordok magassarkút, de ugyanilyen sokszor láthatsz saruban vagy sportcipőben is. Ruhák terén nem vagyok válogatós, többé-kevésbé követem a divatot, de nem mindenáron, számomra a legfontosabb a kényelem és a praktikusság.

~ ~ ~

Jellem:
Azt hiszem, ha azt mondom, hogy én vagyok az ellentétek démona, nem tévedek túl nagyot. Kívülre a világnak, az ismeretlen embereknek egy nagyon határozott, magabiztos, erős lányt mutatok, de aki igazán ismer, tudja, hogy ez nem igazán van így. Az élet sohasem kímélt, szinte mindvégig magányos voltam, nagyon vágyom a szeretetre, hogy átöleljenek, és azt mondják: minden rendben lesz, kicsilány. Ha valakit közel engedek magamhoz, akkor onnantól nincsen rajtam lepel, csak is magamat adom: azt a lányt, aki sokszor érzelmes és néha bizonytalan. Képes vagyok ölni, minden további nélkül, de nem teszem, mert nem akarok rossz lenni, pedig lényegében ez a fajtám alapja. Szeretek segíteni az embereken, és úgy gondolom, a bűnösöket meg kell büntetni. Érdekel az emberi lélek, az ok-okozati összefüggések, hogy miért teszik azt, amit tesznek, ezért is tanulok törvényszéki pszichológiát az egyetemen. Szeretem, ha őszinték hozzám az emberek (és vadászok, démonok), és én is próbálok az lenni, ami nem mindig egyszerű. Nem bírom, ha valaki kétszínű, hazudozós alak, nehezen bocsátok meg, és néha menekülök a problémáktól.

~ ~ ~

Előtörténet:
1828. egy tavaszi napján láttam meg a napvilágot Marseilleben, Franciaországban, Bernard és Alayana Leroy második gyermekeként. Anyám - mint gyönyörű, gazdag, fiatal, francia hölgy, ment hozzá apámhoz, mikor csak 17 éves volt. Szerintem meg sem érdemelte Őt az apám, aki bár úri családból származott, de elég nyers és durva modora volt. Mint a fentiekből kiderül, a családom az úri társaságokhoz tartozott. Ahogy akkoriban szokás volt, a lányoknak 16 évesen saját bált rendeztek, ekkor lettek bevezetve a társaságba, ekkortól lehetett megkérni a kezüket, ekkortól maradhattak egészen a mulatságok végéig. A nővérem – Marceline, egy évvel volt idősebb nálam, ez azt jelentette, hogy neki előbb volt bálja. Azon a napon halálosan féltékeny voltam rá, Ő volt a legszebb, mindenki róla áradozott. Gyönyörű ruhája volt, ami kiemelte haragos zöld szemeit és erős kontrasztot alkotott hófehér bőrével. Én meg…? Ültem a sarokban, a nevetségesen kislányos sárga ruhámban egy közeli széken és majdnem bőgtem a szomorúságtól és az irigységtől. Ekkor jött oda hozzá John. Igazi angol férfi volt, gyönyörű napbarnított bőrrel, és ha nem tudtam volna, akkor is rájöttem volna, hogy Ő bizony egy vérbeli tengerész. Egészen jól elbeszélgettünk, az után a nap után többször meglátogatta a családomat. Mindig azt mondta, hogy a nővéremhez jött, mint udvarló, aztán elhívta sétálni. Nekem kellett mindig velük mennem, hiszen nem maradhattak kettesben, az igen nagy illetlenség lett volna. Egy idő után feltűnt, hogy a séták alkalmával nem is Marceline-nel beszélget, hanem velem, inkább mellettem megy. Ez ment úgy egy évig, amikor is eljött az én nagy napom. Hihetetlenül izgultam, egy gyönyörű nyári napon rendeztük, rengeteg fiatal férfi jött el aznap, és hihetetlenül boldog voltam, mert mindenki csak is kizárólag miattam jött el. Természetesen John is ott volt, többször is feliratkozott a táncrendembe, majdnem az egész estét vele táncoltam végig, persze kisebb-nagyobb szünetekkel. Az volt emberi életem legszebb napja.
Úgy két hónap múlva John megkérte Marceline kezét… Ő meg nem tudta mit válaszoljon, azt mondta neki, hogy még átgondolja válaszát, és rögtön jött is hozzám. Emlékszem, hogy épp a szobában olvasgattam, szó szerint letaglózott a hír. Nem értettem, hogy tehetett ilyet az ÉN udvarlóm. Nővérem ekkor már 18 éves volt, vagyis nagyon benne volt a korban, hogy férjhez menjen. Nem arról volt szó, hogy nem akadt volna kérője, az volt bőven, de mindenkit elutasított. Nem is értettem, hogy Johnt miért nem utasította vissza rögtön. Tudtam, hogy nem szereti, mert nem egyszer elmondta, de végülis elfogadta az ajánlatát. Az akkori szokások szerint egy évi mátkaság volt a kötelező, addig elkezdték tervezgetni, majd építeni a házukat. Én pedig teljesen összetörtem. Hiszen ÉN szerettem Johnt, NEKEM kellett volna hozzá mennem. Ekkor kérte meg a kezemet Pierre, aki éppen eltávon volt a seregtől. Én igent mondtam, és mivel csak egy hónapig maradhatott itthon, két hét után a felesége is lettem. Innentől kezdve én voltam Yvette Diderot, rögtön a férjemhez költöztem, aki másfél hét után újra bevonult, így egyedül maradtam. Legalábbis maradtam volna, ha a nővérem ki nem találja, hogy a házukat a mellettünk fekvő birtokra fogják építeni. Mintha szándékosan az lett volna a célja, hogy megkeserítse, amúgy sem túl boldog életemet.
Mikor három hónappal később az orvos megállapította, hogy terves vagyok Pierre gyerekével, határozott lépésre szántam el magam. Nem akartam egy olyan gyereket, aki egy olyan embertől van, akit teljes szívből gyűlölök. Időközben a kapcsolatom Marceline-nel is megromlott. A szüleim pedig, amióta férjhez mentem, jóformán nem is törődtek velem. Nem volt keresni valóm az életben, nem volt, ami felvidított volna, vagy örömet szerzett volna.
Megkerestem otthon a férjem elrejtett puskáját, majd a hasamra tettem és meghúztam a ravaszt, ezzel véget vetve a kicsi életének. Majd a szívemhez tettem és újra meghúztam, hiszen az első lövésbe valószínűleg nem haltam volna bele.
Ezek után hihetetlen nagy fájdalmak következtek. Mint később megtudtam – démonná változtam át. Egy napig szenvedtem a szobám padlóján, a legnehezebb az volt, hogy csendben kellett maradnom. Ugyan a cselédség aznap szabadnapot kapott, de nem tudtam, mennyi ideje vagyok a földön és nem akartam, hogy észre vegyenek. Aztán éjfélkor hirtelen minden megváltozott, egyszerre elmúlt az éles fájdalom, csak a sötétség maradt és még valami. A gyilkolási vágy. Egyszerre csak feltűnt, hogy sokkal erősebbek az érzékszerveim és a sebeim - amiket nem is olyan rég ejtettem saját magamon, eltűntek. Ekkor valami átvette a testem fölött az irányítást, a lábam magától vitt, és egyszer csak John-ék házánál voltam. Az ajtó egészen egyszerűen nyílt ki előttem, én pedig egyenesen a hálószobájukba mentem. Édesdeden aludtak egymás karjában. Hihetetlenül gonoszan akartam velük végezni, újdonsült erőm pedig magától életre kelt. Láttam John legfélelmetesebb rémálmát és valóra keltettem, majd ugyanez történt a nővéremmel is. Ezekre a részletekre nem emlékszem tisztán, csak az rémlik, hogy mikor kelt föl a nap, én egymagam élőként (?) ültem a szoba padlóján, Marceline és férje – a szerelmem, testrészei között. A ruhám véres volt, és én rettenetesen éreztem magam. Ott volt a két ember, akiket talán a legjobban szerettem a világon – tetteik ellenére is, és én megöltem őket. Nem, nem megöltem őket, hanem széttéptem őket, cifit-cafat darabokra.
Ami ez után történt számomra elég homályos. Nem tudom, hogy jutottam A pontból B pontba, már csak az rémlik, hogy egy erdő széli kis kunyhóban ébredek nem messze Lyontól. Éppen nyitottam a szemem, mikor egy hozzám hasonló korú fiú lépett be az ajtón. Elmondott mindent, töviről hegyire. Megtudtam, hogy ki vagyok, és miért, mesélt a vadászokról is, az erőnkről. Kiderült, hogy Ő már 200 éve így él, folyamatos mozgásban van, mivel nem maradhat túl sokáig egy helyen. Röviden elmesélte, hogy az erdőben talált rám, és rögtön felismerte mi vagyok, így ide hozott. 10 teljes évig éltem vele, teljes harmóniában. Nem voltunk egy pár, legalábbis nem voltunk egymásba szerelmesek. Igazi barátok voltunk, akik néha-néha kielégítették egy más testi vágyait is. Amíg vele éltem rengeteg mindent megtanultam, képes voltam irányítani a testem és a tetteimet. Nem voltam az a tipikus jó kislány. Előfordult, hogy megöltem embereket, pusztán szórakozásból, de sohasem tudtam feledni az első két áldozatomat. Körülbelül 10 év után Amerikába utaztam, ahol éppen készülődtek a háborúra. Nem akartam többet ölni, inkább segíteni akartam az embereken. Így mikor elhangzottak az első lövések én a többi nővel együtt kórházakban segítettem. Egyre ritkábban gyilkoltam, ha még is tettem, olyanokat választottam, akik megérdemelték a halált, többek között árulókat, tolvajokat és hazugokat.
Ez nagyon sokáig így ment, mikor is Las Vegasba költöztem. Az a jó ebben a városban, hogy folyton rohan, így elég csak megfelelő időközönként lakást cserélni és senkinek nem tűnik föl, hogy nem öregszem. Itt ismertem meg a legjobb barátnőmet, Kaleyt. Ő teljesen más életmódot folytat, mint én. Bárkit képes meggyilkolni mindenféle bűntudat nélkül, de az évek alatt mióta barátnők vagyunk, sikerült elérni nála, hogy csak olyanokat öl meg, akik tényleg megérdemlik. Ilyenkor még én is elkísérem – bár elég ritkán gyilkolok, hiszen Las Vegas a bűn városa, sosem nyugszik.
Ebben a városban találkoztam először démonvadászokkal. Éppen egy bárban ücsörögtem, amikor megtámadtak, nagy nehezen sikerült magam kimagyarázni még mielőtt előkerült volna a grönlandit. Lassan összebarátkoztam velük, majd bevettek a csapatba. Jelenleg én vagyok az egyetlen démon közöttük, ami elég hasznos, hiszen most már rendesen ismerik a fajomat, könnyebben le tudják őket győzni. Igazából én csak azt kértem tőlük, hogy ne bántsák azokat, akik nem ölnek meg ártatlan embereket. Bár ilyen démon kevés van, azok közül, akiket én személyesen ismerek, mind így él, pontosan e miatt. Egyikük sem akar meghalni. Egyébként a vadász csapatot nagyon szeretem, nagyon jó a társaság és - bár lassan ment nekik, de befogadtak. Mindannyian kifejezetten érdekes személyiségek, nincs belőlük még egy ugyanolyan. Amióta teljes körű tag vagyok - azt hiszem, inkább vadász-démonnak tartanak, rengeteget poénkodunk egymással, rendszeresen a magasságommal piszkálnak, hiszen én vagyok a legalacsonyabb az egész csoportban. Egyesek – mint például Nick is, rendszeresen Tökmagnak hívnak, amit meglehetősen rühellek, de az Ő szájából még ezt is eltűröm. Nagyon kedvelem Nicket, vele tényleg önmagam lehetek, talán azért is kedvelem annyira, mert Ő fogadott el először, mint démon. Mióta velük vagyok, sokkal emberibben viselkedek, azóta nem öltem meg senkit sem, és nem is tervezem… Ki tudja, mit hoznak ki még belőlem?

~ ~ ~

Példajáték:
Filmek. Van köztük sok minőségi, sok szar, sok olyan, amit megnéz az ember, és egy jót röhög rajta, pedig művészi értéke egyenlő a nullával. Van olyan, amitől napokig nem alszol, olyan, amin elgondolkozol. Vannak történelmi vonatkozásúak, vannak nagy drámák, hatalmas alakításokkal. Az összesre látok példát magam előtt. Egytől egyig, vannak itt fekete-fehér alkotások és némafilmek is. Csak állok, miközben a szemeim megpróbálják feldolgozni a címek sokaságát. Olyan filmet nézzek meg, amit már láttam, vagy valami teljesen újba vágjam a fejszém? Egyáltalán lesz-e időm ma filmet nézni, mikor holnapra le kell adnom azt a bizonyos esszét, ami miatt végül is itt vagyok? A válasz egyértelműen nem, de a filmeket úgy sem egy napra adják ki. Szóval nyugodtan kivehetek valamit, mert lesz rá elég időm, minden bizonnyal. De ahhoz még nem kerültem közelebb, hogy mi is legyen az, amit majd megnézek, valószínűleg a házam teljes magányában. Talán áthívhatnék valakit, csinálhatnánk egy csajos estét sok jégkrémmel, valami nyálas filmmel és szexi pasikkal. Bár lehet, hogy a nyálas filmet inkább hanyagolni kellene, az könnyen sírásba torkolhat. Akkor meg valami más stílusút. Persze a legjobb az lenne, ha egy bizonyos személyhez választanám ki a filmet. De az a bizonyos személy, egyelőre nem fog velem DVDzni, és ezt most mindkét értelmében értem.

Szóval inkább maradok a csendes egyedül-szenvedésnél egy üveg Jack társaságában. Sőt, ha sikerülne gyorsan megírnom azt az öt oldalt, már akár ma este megejthetném a dolgot. Igaz, hogy holnap órára kell mennem, de a mai nap is csak azt bizonyította, hogy az alkohol gyorsan ürül a szervezetemből – már egyáltalán nem fáj a fejem, pedig úgy egy-másfél órája még a nap is brutálisan égette a szemeimet. Akkor már be is van tervezve a napom második fele: gyors házi írás, aztán pedig felejtés. Lehet, hogy a Felejtés c. filmet kellene megnéznem – a címe tökéletesen menne a programomhoz, mondjuk maga történet kevésbé. Bár ha azt nézzük, hogy elvileg nekem is volt egy gyerekem…

Azt hiszem egy üveg Jack kevés lesz, viszont akkor a boltba is be kell ugranom hazafelé. Más se hiányzik, mint még egy pár ember. Most is idejön valami szőke csaj mellém, és bénázik egy DVD tokkal. Ő legalább tudja, hogy mit nézzen meg. Vagy nem tudja, csak találomra választott. Nem is tudom, miért feltételezek ilyeneket. Mármint, különösebben nem érdekel, hogy mit néz. Örülök, ha azt kitalálom, én mit nézzek ma. Bár mintha különösebben számítana, hogy mi fog menni a tévémben… Valami olyat kell kivennem, amit már láttam. Esetleg nézhetnék valami sorozatot is. Az mehetne egész éjszaka, és még akkor sem lenne vége. Ahogy nekem sem lesz sohasem.

És már megint témánál vagyok. Halál kontra én. Vicces sztori. Kíváncsi vagyok fogunk-e találkozni valaha is. Újra, igazából. Meg arra is kíváncsi vagyok, hogy ki fog belém szúrni valamit, ami létrehozza azt a bizonyos találkozót. Talán ismerni fogom? Talán valaki olyan fogja megtenni, akiben megbíztam? Vagy talán egy teljesen idegen vadász, aki csupán az illatomat érzi, és azt hiszi, veszélyes vagyok. Ennek van a legnagyobb valószínűsége. Vicces lenne elmagyarázni neki, hogy én neki segítek – pontosabban az ő fajtájának. Gondolom, nem hinne nekem. Akkor viszont csak úgy eltűnnék, esetleg ráijesztenék a legfélelmetesebb félelmével. Nem mintha mostanság annyit használnám ezeket a képességeimet, de attól még ugyanúgy megvannak, és bármikor képes vagyok őket bevetni…

Őszintén szólva nem tudom eldönteni, az, hogy ennyire képes vagyok eltérni az eredeti kérdéstől (jelenleg, hogy mit is kölcsönözzek ki) az most annak a függvénye, hogy ittam, vagy csak szimplán ilyen hangulatom van, és azért folynak ilyen sebességgel a gondolataim. Szeretném azt hinni, hogy csak a hangulatom ilyen, de elég nagy esélyt látok rá, hogy Jack bácsinak is jelentős köze van ehhez az egészhez. Nem mintha számítana… Egyrészt senkit sem érdekel, hogy mit gondolok, másrészt pedig amíg csak gondolom, addig nincsen semmi gond. A probléma ott kezdődne, ha ezeket mind szavakba önteném, és kiejteném a számon. Ezt pedig nem teszem, főleg az első ok miatt: senkit sem érdekelne. Vagy akiről azt hittem, hogy érdekelné kiderült, hogy még sem. De nem baj! Én ugye egy erős, független nő vagyok, szóval nincsenek előttem akadályok. És most ki fogom választani a filmet, elmegyek a bevásárlóközpontba, veszek pár üvegnyi alkoholt és tartom magam a tervemhez. Megy ez, mint a karikacsapás, nem de bár?

Pont mikor megjelent a nagy öntudatom és határozottságom, akkor a mellettem álló csaj (az, aki a DVD tokkal bénázott) kiejtette a kezéből a könyvét, ami persze egyenesen végig karcolta a karomat. Felszisszentem, és oda kaptam, ahol elvileg felsértett a könyv, nem mintha fájt volna vagy valami, de ez lenne a normális emberi reakció. Nem is tudom, hogy képzeli, hogy csak ilyen egyszerűen kizökkent a gondolatmenetemből, és tönkre teszi azt.
- Hát azt én sem tudom! – válaszoltam a dadogására félig ráripakodva, félig pedig bosszúsan. Lehet, hogy durva voltam, de nincsen kedvem kedveskedni, mikor ehhez hasonló állapotban vagyok. – Máskor lehetőleg jobban vigyázz, mit dobálsz csak úgy szét, és nézz körül, hogy kit fogsz vele eltalálni… - Oké, biztos, hogy durva voltam. Azt hiszem kellően sikerült a bolhából elefántot csinálnom, pedig ez egyáltalán nem vall rám. Akkor most ez megint mi? Jack bácsi ennyire tombol bennem, vagy csupán ez egy ilyen nap?
- Oké, figyelj: bocsánat, kicsit túlreagáltam a dolgot, nem történt semmit, rendben? – És most még én kérek bocsánatot, hát ez milyen jó már? Dehogy bebizonyítsam tényleg nincs harag, lehajoltam a könyvért, ami végül a földön landolt, és mikor megláttam az íróját, elmosolyodtam. – Dean R. Koontz? Egész jó könyveket ír… Tudtad, hogy élt itt, Vegasban is? – Beavatatlan szemnek úgy tűnhet, hogy valami nagy fan vagyok, és azért tudom ennyire, hogy hol is járt Koontz uraság 1975-ben, de az az igazság, hogy éppenséggel volt alkalmam elbeszélgetni vele. Akkoriban épp angol szakra jártam…

~ ~ ~