Egyetem előtti park

Odakinn csípős hideg, de kellemes napsütés fogad minket. Megtorpanok egy pillanatra, és mélyet lélegzem, aztán indulok tovább a Kávézó felé.
- Igyekszem lépést tartani a fejlődéssel, de legfőképpen azt tanulom meg, ami kell a munkámhoz, az pedig nem feltétlenül egyezik egy-egy szak menetrendjével és tananyagával. Persze nekem is van kedvencem, és már gondolkodtam rajta, hogy nekikezdek, de még nem érett meg teljesen az elhatározás.
Kinyitom az ajtót, és előreengedem Winnie-t, majd egy asztalhoz kísérem. Már kapunk is egy-egy itallapot, illetve, ahogy kinyitom, látom, hogy szendvics és sütemény is kérhető. Én reggeliztem, nekem elég lesz egy tea.
- Egy áfonyás gyümölcsteát kérek!
Nem is tudom, merjem-e újra szóba hozni a vadászattal kapcsolatos témákat. Az olyan lenne, mintha nyúznám, hogy foglalkozzon vele.
- Milyennek találod a várost? Számomra néha túl giccses, de még elmegy. Viszont tényleg az a hely, ahol igen könnyen kísértésbe lehet esni. És vannak is, akik ezt kihasználják, szóval nem unatkozom, van mti tenni bőven.
Na, hát pedig éppen másfelé akartam terelni a témát, mégis itt kötöttem ki. Lehet, hogy munkamániás vagyok? Ezen eddig még nem gondolkodtam, de most, ahogy visszaemlékszem az elmúlt napokra, hetekre, évekre, ennek elég nagy a valószínűsége. Mindent alárendelek a munkának: szórakozást, pihenést, párkapcsolatot. Kicsit meghökkent arcot vágok, ahogy ez a tényállás hirtelen minden különösebb indok nélkül most napvilágra kerül.
~ Mitől van nekem ma ilyen őszintén önkritikus hangulatom?
Lehet, Winnie az oka, aki elég formabontó módon éli meg vadászlétét.

- És melyik mellett döntenél?
Kérdeztem miközben odaballagtunk az egyik asztalhoz, és kihozták az itallapot. Szép nagy a választék de egyből a kedvencemet kezdem keresni, a többivel szinte nem is foglalkozom. Ahol csak lehet, folyton ezt kérem, és ezért van viszonyítási alapom, ha összeakarom hasonlítani két teázónak ugyanazt a termékét.
- Én egy mézes- fahéjas teát.
Mosolyodtam el diadalmasan, mikor megtaláltam. Amikor először kóstoltam nagyon nem ízlet, mert túl erős volt az íze, de másodjára kezdtem megszokni, és a haramadik alkalommal érkezett el a szerelem.
- Néha lehet, hogy kicsit túl sok, de nagyon könnyű eltűnni, ha valakinek szüksége van rá.
Válaszoltam az arcát fürkészve. Sejthető volt, hogy mindketten kicsit más képet kaptunk a városról. Ő a munkájának él, én a tanulásnak. Nincs ebben semmi rossz, őst talán még jó is, mert így talán van esély, hogy egy kicsit más képet kapjunk bizonyos dolgokról.
- Van valami baj?
Kérdeztem összevont szemöldökkel. Kicsit érdekes arcot vágot, gondoltam megláthatott vagy érezhetett valamit vagy valakit amit én nem, így meg fordultam, de pár idős nénin kívül semmit nem láttam a helységben. Vagy csak simán elgondolkodott valamin, ami meglepte? Nem tudom... esetleg tényleg ennyire megkoptam volna az évek alatt, hogy még a levendula illatot sem érzem meg? Milyen szép lenne már. De az is lehet, hogy szimplán paranoiás vagyok...

Nos, nem helyes, hogy a belső történések ennyire kiülnek az arcomra.
- Nincs semmi baj, elnézést! Csak rájöttem, hogy többet kéne lazítanom. - felelem kicsit szégyenlős mosollyal, amiért zavart okozok az önboncolgatással.
És hiába érkeztünk meg pont akkor a kávézóhoz, amikor el kellett volna mondanom, mi is az a bizonyos szak, amit választani szeretnék, mert Winnie természetesen rákérdez, amint elültünk, s leadtuk a rendelést. Így aztán az arckifejezés nem változik.
- Igen, van egy régi álmom, csak ne nevess ki, kérlek! Mindig is szerettem volna elvégezni valami színiiskolát. De még nem szántam rá magam.
Na, tessék, kimondtam. Remélem, nem veri fel csengő kacagás a kávézó kicsit álmos, de békés csendjét! Hogy ezt elkerüljem, hamar folytatom is.
- Persze nem akarok valami hollywood-i filmsztár lenni, vagy színpadon játszani, szóval én sem kifejezetten a rendeltetésszerű felhasználásra gondoltam a diplomának.
Persze nem kell hozzá végzettség, hogy néha kibújjak a bőrömből, és valaki másnak adjam ki magam, ez az egyik indok, hogy még nem vágtam bele. De lehet, hogy egyszerűen csak gyáva vagyok megmérni magam. Még kiderülne, hogy egyáltalán nincs tehetségem, és pocsék színész lennék.
- No és te esetleg kacérkodsz az írással?
Ha irodalomszakra jár, ez a következő logikus kérdés, és legalább másnak is lesz min pirulgatnia. Persze igazán nem szégyelleni való az ilyesmi, csak valahogy mégis. És tényleg milyen színész lennék én, ha nincs is meg bennem a szükséges magamutogató hajlam?

- Az sosem árt.- Mosolyodtam el. Nekem nincsenek ilyen gondjaim. Hiába vagyok eleinte nagyon is lelkes, egy idő utána lustaság győz, és egyre több időt töltök a szórakozással, mint az eredeti feladattal. Ami tudom, hogy nem jó, és ezzel mindig az utolsó utáni pillanatra tolódik minden, amiből kapkodás lesz, és ha már itt tartunk az már régen rossz, mert vagy elfelejtek valamit, vagy rosszul csinálom meg… szóval nem is tudom melyik a rosszabb.
- Dehogy!- Ígértem meg neki mosolyogva mégis komolyan és öntudatlanul is kicsit közelebb húztam az asztalhoz a széket, mintha egy igazi nagy titkot mesélne el éppen. De amit mondott kicsit meglepett. Az ajkamba harapva próbáltam méltósággal legyűrni az arcomra kúszó mosolyt, de szerencsére sikerült megállnom a nevetést
- Sok sikert hozzá. De a bevezető után rosszabbra számítottam.
A következő kérdésbe sikeresen belevörösödtem. Először úgy gondoltam, hogy azonnal rávágom a nemet. De mivel ő is őszinte volt, és elmondta, hogy színészetet akar tanulni, ami persze nem rossz, csak kicsit nehéz bevallani az ilyesmit.
- Talán.
Válaszoltam titokzatos mosollyal. Na jó számításaim szerint nem úszom meg kérdések nélkül, így belekortyoltam a teába, ami tényleg nagyon finom volt, és nagyon forró is.
-Szoktam írogatni… de nem kell nagy dologra gondolni. Csak kis történeteket, amiket inkább meséknek lehetne nevezni.
Vallottam be tüzelő arccal, és csak hogy ejtsem a zavaromat újra beleittam a forró teába. Ezeket a kis… meséket senkinek nem mutattam meg, így csak a saját véleményem van meg róla, így nem is igazán tudom meg mondani, hogy milyen egy-egy történet. Jónak nem mondanám, de talán rossznak sem… de minden ízlés kérdése.

Hiába ígéri meg Winnie, hogy nem nevet ki, látom rajta, hogy befelé nyeli a kitörni készülő kacajt, Csak egy beletörődő sóhajjal nyugtázom a dolgot, hogy úgy tűnik ez tényleg eléggé égés, hogy mai szóhasználattal éljek.
Aztán itt az ideje, hogy ő jöjjön valóban zavarba. Látom, hogy elvörösödik, és mi tagadás jól esik látni, hogy mostanra azért nagyjából kiegyenlítődtek az erőviszonyok.
- Mit mondhatnék én is mást? Sok sikert hozzá!
Érdekes lenne például,l ha mondjuk Winnie esetleg száz év múlva beiratkozva az irodalom szakra újra saját magáról tanulna. Nekem is elég elrugaszkodott fantáziám van. Wiinnie Dalton, az ezredforduló nagy romantikus írója, vagy valami ilyesmi.
Egy kicsit hagyom ülepedni a hangulatot, a teámat kevergetem, majd én is belekortyolok. A másik csészéből mennyei illatok szállonganak, de én a savanykás ízeket kedvelem, és az áfonyának is kellemes illata van.
- Na, most, hogy kölcsönösen sikerült zavarba hozni egymást, mintha valóban huszonéves bimbózó ifjúságunkat élnénk, beszéljünk kicsit komolyabb témáról. Nagyjából tudom, min mentél keresztül nemrég. Nem akarom minősíteni sem a te életviteledet, sem apád eljárását, semmi közöm hozzá, és én sem vagyok egy mintapéldány. De ha bármi gondod akad ezzel kapcsolatban, vagy aggályaid vannak, esetleg sejted, hogy az ügy nem ült el teljesen, akkor csak szólj, és segítek, vagy segítünk.

- Köszi.- Igazából nincsnek terveim az írással, csak ha kedvem van hozzá, és támad valamilyen idióta ötletem, azt leírom, és ebből valamilyen egészen debil mese kerekedik... szóval nem hiszem hogy valaha viszont látom a könyvem egy könyves bolt kirakatában. Az kizárt. Nincs hozzá elég bátorságom, hogy másoknak is megmutassam a kicsit zizzent oldalamat is.
Pár pillanattal később érzem, hogy lassan elérkezik az idő, hogy komolyabb vizekre evezzünk, így elkomolyodva dőlök hátra a székben,és kezeimet összekulcsolva hallgatom amit Martin mond.
Gondoltam, hogy ez is szóba fog kerülni, és igazából arra számítottam, hogy nehéz lesz majd megszólalni ezzel kapcsolatban, de szerencsére nem így lett. Talán az idő tényleg segít a felejtésben? Vagy csak megszoktam ez alatt a pár év alatt a dolgot.
- Ez már egy elég régi történet. Szóval már illene túllépnem rajta... csak nem tudom, hogy ugyanolyan lenne ez a vadászat mint régebben. Vagyis, ezzel csak azt akarom mondani, hogy eléggé kimentem a gyakorlatból. - Mondtam a szalvétát gyűrögetve. Eleinte talán bűntudatból nem folytam bele ebbe a démon irtás dologba, mert nem is tudom… talán mert rögtön eszembe jutna az a nap amikor Nick meghalt, amire nem szívesen emlékszem vissza. Később pedig éppen azért, mert akármennyi évet is töltöttem el a vadászatta, ezért ezt a pár évet nehéz lenne visszahozni. Szerintem legalábbis.

Na, igen, témánál vagyunk.
- Akkor nem is vadásznod kellene először, hanem egy kicsit edzened, igaz? S ezt nem kéne attól függővé tenni, hogy akarsz-e démonra vadászni, mert a démonok nem fogják tekintetbe venni, hogy neked mihez van kedved. És ami a vadászatot illeti, az soha nem cél, csak egy eszköz. A cél az, hogy a démonok minél kevesebb embernek okozzanak szenvedést. Ezt sokféleképpen el lehet érni. A megölésük csak az egyik lehetőség.
Aj, ez olyan prédikációszagú volt! Gyorsan betömöm a szám egy korty teával, hogy egy ideig ne osszam az észt. Még ha minden szóval egyet is értek teljesen, amit kimondtam, ez az őszinte meggyőződésem, akkor sem kell egy friss ismerőst azonnal beültetni a tanítványi padba, és leckét adni neki. Mi van, ha például ezt ő is tudja?
- Azt hiszem, lassan eleged lesz belőlem. - pillantok Winniere bocsánatkérő tekintettel. - Nem vagyok ám mindig ilyen ... vagy de? - ezen elgondolkodom. - Azt hiszem, tényleg túl sokat foglalkozom a munkával. Néha kéne tudni másra is gondolni.
Ezen újabb önkritika után, egy időre inkább átadom magam a teázás örömeinek, amíg még ki nem hűl teljesen. Megkevergetem, élvezem az illatát, és aztán az ízét. Igen, ez most speciel nem munka. Bár az ügy, ami miatt ide kerültem az az. Akkor ez most kikapcsolódásnak számít, vagy sem?