Alap adatok:Becenév ~ Sky, Skyler
Nem ~ férfi
Faj ~ ember
Kor ~ 18
Születési hely/idő ~ CA, USA ’92. Október 10.
Szexualitás ~ nem orientált
~ ~ ~
Szabadidő: Foglalkozás ~ Mondhatnánk azt is, hogy tanuló, de ahhoz nem ártana, ha tanulna is valamit a kölyök... Egyszer bukott, még tízedikben, tehát most tizenegyedikbe jár, és eddig úgy tűnik, fog megint járni. Szóval, mondhatjuk, hogy foglalkozására tekintve egy olyan személy, aki foggal-körömmel harcol azért, hogy ne jusson el az érettségiig sem. Nem hülye, csak idióta.
Hobbik ~ Szeret - és sokakkal ellentétben még tud is - zenélni, főként gitáron, de ének hangja (fontos megjegyezni, a hardcore bandás hörgése aranyat ér), bendzsó- és dobtudása sem elhanyagolható. Mint a legtöbb fiatal srác, neki is kedvelt elfoglaltsága lehetőleg minél ütősebb piák féktelen nyakalása, illetőleg órákat el tud tölteni a tévé előtt a csatornák váltogatásával (a pornó és a zene műsorok között)
Kevésbé kedvelt dolgok ~ Nincs olyan matek tanár, akire szeretettel gondolna vissza, de macskából és flamingóból se akad ilyen. Habár jóformán sivatagban él, a meleget egyenesen rühelli (tehát felér neki Jézussal az a csávó, aki feltalálta a lég kondit). Repülés fóbiája van, egyszerűen kizárt, hogy valaha repülőgépen lássad.
~ ~ ~
Család: Apa ~ Jacoby Percy Lloyd; 53/él; ember; ingatlanügynök; Lehetne jobb is. Kicsit nehezen tudja tolerálni fia viselkedési problémáit.
Anya ~ Jasmyn Kendra Nixon; 47/él; ember; üzletvezető a Wallmarkt-nál; Minden gyerek szereti az anyukáját, ez alól Skyler sem kivétel.
Testvérek ~ Allie Dexter Lloyd; 15 lenne/ öt évvel ezelőtt leukémiában meghalt; ember; ---; Pont olyan, mint ahogy egy tizenkilenc évforma srác érez az öccse iránt, aki már öt éve meghalt.
Alisha Lloyd; 16/él; ember; diák; A világ legaranyosabb húgocskája, aki ahhoz képest, hogy anyu és apu kedvence, tud normális is lenni - meglepő, de talán pont ezért szeretve van.
Egyéb hozzátartozók ~ semmi említésre méltó
Háziállatok ~ Beau; macska; sziámi
~ ~ ~
Kinézet: Két kéz, két láb, egy fej. Ismerős? Igen, igen, eltaláltad, egy gerinces emlős alapvető testfelépítéséről van szó! Na de, ezektől Skyler még abban is kitűnik, hogy neki speciel van szép, hosszú - vagy inkább vállig érő - barna, egyenesre vasalt haja. Ehhez dukál egy kék szempár, fehér bőrszín, rózsaszín száj, sőt ki nem találnád, még orra is van. És hasizma. Meg köldöke.
Én csak azt nem értem, miért kell minden srácnak magasabbra nőni, mint az apjának? Vagy egy fejjel (vagyis, inkább tíz centivel) közelebb van a skalpja a felhőkhöz, mint a faterjának. Vagyis, ha tudod, hogy Jacoby Lloyd 177 centi, akkor kis matekkal számítsad ki, Skyler milyen magas lehet. Mellén, és más testrészein kis ügyességgel találhatsz pár tetoválást, van fülbevalója, és ebben a percben jöttem rá, miért is utálok más kinézetéről írni. Könyörgöm, fogj egy képet, nézd meg jól, azt jó napot.
~ ~ ~
Jellem: Olyan gyereknek lenni, akinek bizonyítottan vannak érzései talán a világ legnehezebb dolga. Mert például, ha nagyon kiakad, és kijön egy könnycsepp az arcán, egyből mindenki egy buzeráns emósnak titulálja, és ezzel el is vannak. Mert az emberek többsége nem veszi észre, amikor a gyerek nevet. De úgy szívből. Igazán. Nem veszi észre azt se, amikor zavarban van, hogy állandóan a haját piszkálja, az ajkába harap... Szóval, ebből fakadóan talán elfogadható az az elv, amit megerőszakolt, vagy magáévá tett (vagy bánom is én, hogy fejezzük ki) az ifjabb Mr. Lloyd: ha az emberek nem vesznek észre semmit, mindek is törődjek velük?
A tökéletes, érzelem dús semlegesség. Önmagában egy rohadt nagy paradoxon. Szélesebben nézve: még mindig az. Tényszerűen pedig mondhatjuk akár, hogy akadnak olyanok, akiket szeret, akikkel törődik. Ilyenek igen kevesen, mert amilyen könnyű bizalmába férkőzni, ugyanolyan egyszerű onnét kikerülni. Akkor meg számára olyan lesz az adott személy, mint az összes többi birka a városban. Csak hallgatja, milyen szépen bégetnek. Már ha kedve van hozzá.
És mit érdemes még róla tudni? Hát, sok pótolni való akad, de ennyivel talán már a közelébe merészkedhetsz. Ha meg ez így nem tetszik, hát akkor ez van.
Félelmek ~ Minden, ami a repüléssel kapcsolatos. Rémisztő. Már akkor kiveri a víz, ha csak egy repcsit lát a tévében. A legnagyobb félelme azonban talán mégis csak a fájdalom - nem a lelki, a fizikai. Amikor valami tényleg, úgy bitangerősen, szörnyen, a dolog egyenes értelmében fáj. Vagy fájhat. Bármelyik is, elkerüli. És kiveri a frász attól is, ha nem rendelkezik önkontrollal, szabadsággal. Keményebb drogok, lekötözés, bezártság, bilincsek, láncok - soha, semmilyen körülmények között. Hát igen, nem a legjobb társ egy szadomazo estre...
~ ~ ~
Előtörténet: Ezt tulajdonképpen, sokféleképpen el lehetne kezdeni. Belevághatnék abba, hogy 19-én-nem-tom-hányban születtem, itt és ott, meg így és úgy. Na meg akkor nekifoghatnék azzal a “ne már, hogy mindig ilyenek történnek velem” és a tipikus “vajon hol hagyhattam a józan eszem, amikor…” -ral.
De tudod mit? Aha, honnan is tudnád… na persze. Szóval, az van, hogy mind a ketten jobban járunk azzal, ha ezt ilyen formában kihagyom. Amúgy sem rám vagy kíváncsi, nem? Mert nézd csak a nevet ott fönn, Skyler Percy Lloyd. Ez most akkor róla kéne, hogy szóljon, ugye? Sokat, de tényleg rettenetesen rengeteg időt fordítottam arra, hogy kitaláljam, hogyan adjam elő neked. És akkor beugrott, valami ilyesmi szöveggel: “ó anyám, hogy a francba adjam elő… hogyan… adjam elő… előadás… dráma… színdarab? Azt a…” Na és itt jött pár cenzúrát igénylő szó, meg még kétszer annyi gondolat, mire fejben összeállt az, amit lentebb olvashatsz.
Egy félig töltött söröskorsó és még inkább a kényszerűség szülte ezt a történetet. Nem is történetet, inkább színdarabot egy életről, pár óra leforgása alatt. Színdarab arról a fiúról, aki Nirvana számokon nevelkedett, meg valamikor régen gondolt arra, hogy zenész legyen, csak kiderült, hogy a színpadon nem is olyan jó, mint otthon a pincében. Aztán lesz még itt ital, lányok, hiányos információk, érzelem túltengések, gyűlölet, szeretet meg minden egyéb, amit csak a tévében látni lehet. Fura lesz, vagy szokatlan. Választhatsz.
Sky Lloyd – Az amerikai színjáték
Írta: egy jó akarója
Szereplők:
Skyler, gimnazista fiú
Colfel, a legjobb barátja
Stewart, Colfel és Skyler közös barátja, gimnazista lány
Alisha, Skyler húga
Judd, a Happy Angels ötvenéves csaposa
Első felvonás
1. Jelenet – Happy Angels
Este féltíz körül, Las Vegas külvárosának egyik ősrégi kocsmájában.
Judd: Aha, szóval sört kérsz? És mond csak, kölyök, hány éves is vagy?
Skyler: É… én huszonegy.
Judd: Még ilyen véltetlent! Én is pont tegnap töltöttem be! Szóval, kölyök, narancslé jó lesz, vagy inkább Coca-Colára vágysz?
Skyler: Kérem, már mondtam, sört kérek.
Judd: Aha…
Skyler: Én várok.
Judd: Hány éves vagy? És nem ajánlom, hogy hazudj nekem.
Skyler: Jól van, oké… Tizenhárom, csak egy kicsit nagyra nőttem.
Judd: Akkor gondolom kóla lesz ebből.
Skyler: Ha maga mondja…
Judd: Egy dollár, húsz cent lesz, és semmi személyes, de örülnék, ha nem látnálak többet erre.
Skyler: Jó, rendben! Az aprót tartsa meg.
[Skyler az asztalokhoz megy, leül Colfel-lel szemben]
Colfel: És nekem nem hoztál semmit? Na szép vagy, fiam, mondhatom…
Skyler: Pofa be!
Colfel: És, amúgy te mit iszol?
Skyler: Jack D-t. Csak valahogy most olyan szar az íze. A pultos egy paraszt volt.
Colfel: Persze-persze, a pultos az paraszt, te egy lúzer, én pedig szomjas. És ez így is marad… Ezután hová megyünk?
Skyler: Van valami ötleted?
Colfel: Kéne legyen?
Skyler: Gondolom…
Colfel: Király. Te, amúgy gondolkodtam ezen a banda dolgon és arra jutottam, hogy…
Skyler: Milyen banda?
Colfel: Ne vágj közbe, amikor beszélek.
Skyler: Milyen banda?
Colfel: Na, tudod, amiről beszéltünk a múltkor… egy pár hónapja… még úgy júliusban…
Skyler: Colfel, nem akarlak elkeseríteni, de ugye fogod, hogy március van?
Colfel: Ja, izé… kicsit lassan töprengek. De, figyelj, McCainék zenekara, az a beates szarság, úgy néz ki, becsődölt. Vagyis, a múlt próbán csúnyán összevesztek a tagok, és lemondták az összes fellépésüket…
Skyler: Hú, kajak mindet?
Colfel: Aha, ami csak volt. Na és akkor felhívtam McCain-t, aki ugye a basszeros…
Skyler: De az összes fellépést lemondták?
Colfel: Ó, ember, tudnál egyet ugrani? Épp próbálok magyarázni neked. Tudod, ez milliárdszor egyszerűbb lenne, ha nem szarnál az egészre és mondjuk, figyelnél.
Skyler: Oké, bocsi… Folytasd csak.
Colfel: Kösz. Na szóval, McCain hajlandó lenne végre egy normális bandában nyomulni, normális zenét játszva, ami azt jelenti, hogy a zenekarhoz már csak egy énekes kellene. És minden utcasarkon találni egy hülyét, aki végig tudja énekelni a “Do you know the muffinman”-t, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag minden meg van.
Skyler: Várjunk csak, a McCain-srác lesz akkor a basszeros…
Cofler: Nem!
Skyler: Mi? De most mondtad, hogy basszusgitáron játszik!
Cofler: McCain lány! Valami katolikus csaj suliba járt, amíg a szülei be nem juttatták a gimimbe.
Skyler: Ah, csúcs. Szóval, olyan az a hely? Azt se lehet tudni, ki fiú és ki lány? Hogy vagy képes ott tanulni?
Cofler: Ne szidd a sulit, te is oda jártál...
Skyler: Inkább azt mond meg, hogy ugye a csaj lesz a basszeros, te a dobos és kerítetek egy énekest… De gitározni ki fog?
Cofler: Még kérdezed te hülye? Hát te!
Skyler: Aha, jó vicc. Szóval, ki?
Cofler: Nem vicceltem.
Skyler. Nos, akkor szívni fogsz.
Cofler: Merthogy?
Skyler: Merthogy az addig oké, hogy összejövünk valakinél, zenélgetünk meg minden, de én soha többé nem állok ki színpadra!
Cofler: Merthogy?
Skyler: Mi az hogy merthogy? Emlékszel elsőben, nem? Amikor az eset történt. Én akkor megfogadtam, hogy soha többé nem lépek fel emberek előtt, nem állok ki színpadra és semmi! Soha! Semmilyen körülmények között.
Cofler: Így aztán pompás előadásokat tarthatsz a posztereidnek meg a plüssfiguráidnak alsógatyában esténként a szobádban… Ó, igen, tökre értelek. Én is inkább ezt választanám a helyedbe, minthogy velem zenélj.
Skyler: Kac-kac… A válasz nem. Kutass még egy gitárost az énekes mellé, oké?
Cofler: Majd meglátjuk.
Skyler: Amúgy még egy kérdésre mindig nem válaszoltál.
Cofler: És pedig?
Skyler: Hová zúzunk innen?
Cofler: Park?
Skyler: Tőlem…
[felállnak az asztaltól]
Benr: És amúgy Corler…
Cofler: Hm?
Skyler: Az a McCain, az hogy néz ki? Hátha megdugnám…
Cofler: Paraszt!
[Cofler és Skyler el]
2. Jelenet – A parkban
Még mindig külváros, egy deszkapark közepén (fák, padok, félcsövek dögivel)
Cofler: És a szüleidnek elmondtad már?
Skyler: Nincs az az isten! Halogatom, amíg a levél ki nem érkezik, aztán meg magyarázkodok. Ez mindig bejött.
Cofler: Azért ellopni a diri kocsiját… ez már durva, nem?
Skyler: Nem az én ötletem volt! És amúgy is, volt már rosszabb dolog is, amiért felfüggesztettek. Szerintem ez még nem olyan gázos.
Cofler: Ó, akkor szerinted mi elég gázos?
Skyler: Hát, a békás-eset például az volt.
Cofler: És mi lesz, ha kicsapnak?
Skyler: Akkor átmegyek egy másik gimibe.
Cofler: Nem bírnád te ki megint egy másik gimiben. Ez már a harmadik, nem?
Skyler: Hát, most mit mondjak? Olyan vagyok, mint Holden Caulfield.
Cofler: Az meg ki a tököm?
Skyler: Hát, tudod, Zabhegyező… J. D. Sallinger-től. Ne már, hogy nem vágod! Marha nagy könyv.
Cofler: Nem olvasok könyveket. Még az Alkonyatot se.
Skyler: Jó neked. Gondolom.
[padon síró embert észrevesznek]
Cofler: Hé, az ott tök olyan, mint…
Skyler: Mint?
Cofler: Ő, ő ugye…
Skyler: Stewart? Mi a fasz?
[odamennek]
Stewart: Hé srácok, hali! Hát ti?
Cofler: Hát te?
Stewart: Ez hosszú…
Skyler: Lassan elmúlik tizenegy, te pedig itt bőgsz egy padon. Ezek után azt mondod, hogy hosszú? Ne szívass már!
Cofler: Basszus Sky, te tényleg ekkora paraszt vagy?
Stewart: Jaj, nyugi már skacok. Tényleg semmi csak már megint gáz van otthon.
Cofler: A tesód?
Stewart: Nem. Most az apám. Részeg volt, és ordibált… meg… szar van megint.
Cofler: És ezért leléptél otthonról?
Stewart: Nem egészen. Kidobtak.
Skyler: Hogy mi?
Stewart: Azt mondták, hogy ők már tényleg mindent megtettek, amit csak lehetett. Tizenhat vagyok, álljak a talpamra... Pedig azt hittem, Vegas-ban csak a hetero kurvák nem tudnak érvényesülni.
Skyler: Hosszú az út lefelé…
Cofler: Mióta vagy itt?
Stewart: A parkban csak egy órája, hat óta bolyongok a városban.
Skyler: És van hol aludj?
Stewart: Erre még nem gondoltam…
Skyler: Eljöhetsz hozzánk, ha akarsz. Apa most úgy sincs otthon, a húgommal osztozkodnod kell ugyan a szobán, de egyidős veled. Szerintem jól ki fogtok jönni.
Stewart: Nem zavarok?
Skyler: Szerintem nem. Gyakran alszanak a haverjaim nálam. Anyáék szerint olyan a ház lassan, mint egy hajléktalan szálló. De valami furcsa perverzitásból, ezt élvezik... Mármint... ez most ugye nem volt félreérthető?
Cofler: Hogy mi?
Skyler: Szóval nem volt az. Oké. De akkor jössz?
Stewart: Hát, nem tudom... tényleg nem akarok zavarni...
Skyler: Szerintem tüdőgyulladást se akarsz kapni. Gyerünk, állj föl és indulás.
Cofler: Hidd el, hogy nem éri meg ellenkezni vele. Próbáltam már, de... ja, mégsem nehéz.
[Stewart zavart mosollyal feláll]
Skyler: Akkor nyomás.
Cofler: Ó igen, és szia Cofler, jó éjszakát Cofler, ne is köszönjetek ám el tőlem!
Skyler: Ja igen, viszlát. Menj haza te is, jó?
Cofler: Gyanúsan ágyban akarsz tudni mindenkit...
Skyler: Jóccak.
[elindul, int Stewartnak, hogy kövesse őt]
Stewart: Jó éjt Cofler. És köszi tényleg mindent.
Cofler: Semmiség. És, ha bármi kell... meg van a számom, ugye?
Stewart: Aha. Akkor szia.
Cofler: Hello.
[Stewart Skyler után megy, Cofler az ellenkező irányba el]
3. Jelenet - A LLoyd-lakás
Csendes nappaliban, Vegas kertvárosában.
Alisha: Szóval?
Skyler: Igen hugi?
Alisha: Ki ez a csaj?
Skyler: Csak egy barát, akinek gázos a magánélete.
Alisha: Aha. Szóval olyan, mint múlt héten Max, és Angela, és...
Skyler: Sok fura ismerősöm van.
Alisha: Hát, mit is mondjak, feltűnt. Nem kéne már aludni mennünk? Holnap iskola.
Skyler: Hány óra van?
Alisha: Éjfél múlt tíz perccel.
Skyler: Akkor ma kell menni, de akkor is maximum neked.
Alisha: Nekem?
Skyler: Hát igen... vicces eset, akarod hallani?
Alisha: Skyler, ugye nem...
Skyler: Ugye nem fújtam meg tesi órán a diri kocsiját Martinékkal, és nem mentem a parkolóban vele pár kört? Hát, ami azt illeti...
Alisha: Úristen, Sky...
Skyler: Bocsi hugi. Nem akartam neked csalódást okozni.
Alisha: Csak tudnám, hogy... tök nyolc. Hány hetet kaptál?
Skyler: Ebben a hónapban már nem kell bemenjek.
Alisha: Ugye tudod, hogy még csak tizenegyedike van?
Skyler: Hát, akkor keresek valamit majd, amivel lefoglalhatom magam.
Alisha: Barom vagy.
Skyler: Köszi. tudok róla. Szerinted számít valamit, ha azt mondom, nem az én ötletem volt?
Alisha: Kéne, hogy számítson?
Skyler: Kezdesz úgy beszélni, mint Cofler.
Alisha: Szülők tudnak róla?
Skyler: Miért érdekel ez mindenkit? Nem, képzeld, nem mondtam el nekik. És örülnék, ha tartanád te is a szádat előttük. Csak még egy kis ideig.
[hosszú szünet]
Alishe: Apu meg fog ölni.
[függöny le]
Második felvonás
Na igen, ez az, ami még nem készült el. Már megvan a fejembe, szóval, ha egyszer nekiülök, biztosan lesz benne késelés, Szabadság szobor, levágott lábkörmök, egy kis szex meg hát... még sok más is. Nem tudom, szerinted kiadnák ezt a darabot valaha is? Ugye-ugye... én is kételkedek. Hitetlen vagyok, de még most sem akarok magamról beszélni.
Végszó: projekt felfüggesztve.
~ ~ ~
Példajáték: TW3-ról, Sexter játék.
- Óhajt még valamit? – csengett a fülemben a lehetetlenül vékony hang. Gazdája, az eladónő, egy negyvenes éveit taposó, csont sovány, szemüveges szőke a végtelenségig felvont szemöldökökkel nézett rám. Kicsit sem leplezte a meglepődöttséget, vagy, talán inkább az undort és a gyanút, ami szemében csillogott, ahogy alaposan méregetett. Úgy bámult, mintha biztos lenne abban, hogy én rosszban sántikálok. Mintha valami nagyon csúnya, számára kedvezőtlen dologra készülnék. Nevadában, ha ilyet feltételeznek valakiről, akkor lelkifurdalás nélkül lelövik az illetőt. Puskával. Hátba. Anélkül, hogy utána bárkit is lecsuknának – elég lazák arra a törvények, mint az utolsó igazi vadnyugat… nem is tudom, Las Vegast és a szupertitkos katonai kiképzőbázisokat leszámítva van-e ott bármi is, ami nem ragadt le a XIX. században. Talán az 51-es körzet…
Khm, szóval, elég érdekes jelenségnek tűntem a forksi kisboltban, ahogy megálltam a pénztárnál egy csomag papírzsebit szorongatva, azzal, hogy én ezt kérném szépen. Így is problémát okozott e szándékomat a nő tudtára adni, tekintve, hogy körülbelül minden második mondatomba beletüsszentettem egyet, ráadásul, errefelé nem egy könnyű feladat eleve normálisan beszélni se. Legalábbis nekem. Egy olyan embert nem tudnék említeni, aki ne gúnyolódott volna egy egész kicsit, akár csak magában is borzasztó akcentusomon. Valószínűleg a legnagyobb probléma, hogy eleve hadarok kissé. Ehhez jön, hogy Kentuckyban születtem, az pedig köztudott, hogy az ottaniak milyen vastagon, súlyosan ejtik a szavakat. Nem vagyok kivételes, ebből a tulajdonságból rám is ragadt valamicske. És ha arra gondolunk, hogy még New Yorkban is töltöttem pár évet, életem legjelentősebb időszakát… ember! Ha úgy vesszük, megérteni azt, hogy én mit akarok elmakogni, a világ egyik legnehezebb dolga. Pláne, ha emellé még kicsit rekedt is vagyok, meg prüszkölök, meg minden. De jó, segítek, mint mondtam, én egy csomag papír zsebkendőt szeretnék. Csakhogy ne a pulcsim ujjába kelljen a taknyom törölnöm.
Ez a szar Washingtoni időjárás, állandóan esik, és hűvös van, és ah! Fasz kivan az egésszel. Ebben a hülye időben jól összefáztam, baromira fáj a fejem és… szóval, szükségem van arra a csomagra és nem, semmi másra ebből a boltból. Nagy nehezen sikerül ezt a nővel megértetnem, mondja az árat, én már csak azért is direkt aprópénzben fizetek neki – öt, tízcentesekkel. Szenvedjen a ribi – haha!
A lehető leggyorsabban téptem el az üzletből, a zsepis csomagot a pulcsimhoz szorítottam, mint valami drága kincset, de persze, csak miután kivettem pár darabot, amibe kifújtam az orrom. Nem baj, Dexter, nincs semmi gond, meg van, amit akartál, iszol egy jó forró teát, visszamész a motelbe, ledőlsz pár órára, és jól is leszel. Ugye, hogy nincs probléma? Dehogy nincs! Mi a frászért beszélek én magamba magamhoz? No mindegy, a tea akkor is kell. Ez az egyetlen dolog, amit Bobbie-tól megtanultam: bármilyen nyavalyát is szedtél össze, az a levekkel ízesített fos, amit az angolok szürcsölnek, segít. Én hiszek ebben.
Ahogy abban is, hogy az kizárólagos, evésre használható hely ezen a kis tanyán, ahová általában járni szoktam, biztos ad majd az italból, amire éppen szükségem van. Egy hamburgerezős, sültkrumplizós étteremszerűségről beszélek per pillanat. Alapvetően persze még mindig utálom a gyorskaját, szerintem, minél többet eszik meg belőle valaki, annál hülyébb lesz. Vagyis, inkább annál kövérebb. Én pedig soha, a világért nem akarnék elhízni. De komolyan, negyven évesen is inkább leszek valami csontkollekció, aki szövetkabátot és sálat hord, minthogy egy sör hasú melák nézzen majdan vissza rám a tükörben, poliészter ingben… jelszó: kerüld a sültkrumplit. Úgyis olajban tocsog, meg általában ki van hűlve, nyúlós, rágós, fúj! Mostanában is csak azért megyek erre a helyre, és eszem mégis ezeket a fostos “ételeket”, mert a kisvárosban a többi hely még ennél is lepukkadtabb, tehát, kizárt, hogy megúszok bennük egy komolyabb ételmérgezést, és a lakosztályomhoz járó kaja sem éppen az ehető kategóriába sorolható… Tehát vagy éhen halok, vagy azt a negyvenkét grammnyi szívrohamot, egy szendvicset magamba tömöm, amit ott szerzek.
Tíz perccel, öt további zsepivel és ötszáz méterrel később oda is értem az említett étteremhez. Nem teketóriáztam, egyből a kasszákhoz mentem, ahol a rendelést le is adtam.
- Egy hatalmas bögre… – kezdtem.
- Bögrében nem adunk semmit – jött az eladó robotszerű válasza.
- Oké, akkor a legnagyobb műanyagpohárban kérek forró teát. – vágtam egy grimaszt és visszafojtottam egy tüsszentést.
- Menta vagy citrom?
- Citrom? – feleltem bizonytalanul. Nem vagyok gyakorlott, kávét iszom általában. Tea és tea között tényleg olyan nagy lenne a különbség?
- Jég mehet bele? – nézett rám mosolyogva az eladó. Hé! Ez most szívat engem? Forrón kértem, nem? Na mindegy…
- Persze, jöhet. Nekem nyolc. – egy újabb grimasz jött tőlem, két perc múlva meg tőle a teám. Forró volt, és tényleg volt benne jég! Erre nem tudok mást mondani, minthogy aztakurva! Imádlak Amerika! Kifizettem, és mivel elvitelre eleve nem adják, kerestem egy helyet vele, ahová leülhetnék és megihatnám. Ez hamar meg is lett, szerintem az étterem egyik legkirályabb helyét foglaltam el. Mindig is ide akartam telepedni, csak folyton befoglalták, de most, most végre nem ült ott senki. Halványan örömittas mosollyal telepedtem le. Magam elé raktam a teám, a zsepim – öröm az ürömben, haldoklok a náthától, de legalább enyém a hely, amit mindig is akartam.
Ó, igen!
Ó, neeem! Hirtelen, a semmiből előkerülve egyszer csak egy lányt ült le elém. Ez meg mit akar itt? Mit? Mit? Nem néztem rá, hátha elmegy. És nem, mégsem volt szerencsém. Szempilláit rebegtetve, értetlen arckifejezéssel kérdezte meg, hogy mi az ördögöt keresek én itt. Itt, a helyen, ami az övé… körbepillantottam, táska mellettem, pár érdeklődő szempár a vendékektől rajtunk… Ne már! Ez most komoly? Miért történnek ilyenek velem?
- Öhm, hát igen… nos… - kezdtem bele. Éreztem, ahogy elvörösödött kicsit a fejem. Jó lett volna az asztallapra dőlni, belevágni teljes erővel a fejem. De jól van, kivágom magam a helyzetből. Mint mindig. – Szerintem, lehet, hogy nekünk… mármint… - kínosan rávigyorogtam. Most kéne bocsánatot kérni, és szépen eltűnni innen talán? De nem, ha már idejutottam, csak nem adom vissza a helyet. Egy beteg ember vagyok, betegeket nem dobhatnak ki egy asztaltól! – izé… szóval, csak egy… gondoltam nem akarsz egyedül enni. – csak meg lett a mondat vége. El fog küldeni a francba, ugye?
~ ~ ~
