michael goldwin;;

Alap adatok:
Becenév ~ Szólítottak már minden egyes lehetséges becenéven, amit a Michael-hez akármilyen szinten lehet kapcsolni. Bizonyos esetekben illettek már meg nem éppen kedves jelzőkkel is, amelyek viszonylag állandóan megjelennek az életemben, de ezeket nem osztanám meg, mivel nem lenne túl udvarias. Hanyagolnom a trágár szavakat.
Nem ~ férfi
Faj ~ ember
Kor ~ tizenkilenc
Születési hely/idő ~ Juneau, Alaszka, USA; 1992. február 22.
Szexualitás ~homoszexuális

~ ~ ~

Szabadidő:
Foglalkozás ~Hát, én egy olyan szerencsés ember vagyok, hogy a foglalkozásom egyenlő az egyik nagy szerelmemmel. Meg lehet kövezni azért, hogy odavagyok a divatért és a csillogásért, de majd csak akkor, ha te is ennyi pénzt fogsz azért kapni, hogy szépen csücsörítesz a kamerába. Addig tessék elismerni a munkámat, mert nem csak móka és kacagás az egész. Szóval modell vagyok.

Hobbik ~ Legszívesebben folyton szórakozóhelyről szórakozóhelyre járnék, habár nem vagyok biztos abban, hogy ez teljes mértékben megfelel szabadidős programnak. Gondolom itt olyasmiket kellene mondani, mint a tévénézés, vagy akár a zenélés. Én sajnos semmi ilyesmit nem csinálok, és nem is csináltam soha. És az életmódom mellett nem is hiszem, hogy ez valaha is be fog következni… Szeretek emberek között lenni, és ismerkedni. Ha tehetem, csupán ennyit csinálok. Gyakran utazgatok, és járok fotózásokra is, de az már sokkal inkább a munkám része.

Szóval érdekelnek a ruhák, és ezen a téren imádom a különleges és vad dolgokat. Mármint minden más téren is, de itt különösen. Ha valami megtetszik, akkor az bizony egyszer az enyém lesz, mert nem nyugszom addig, amíg a kezeimben nem tarthatom. Ezzel azt próbáltam kinyögni, hogy szeretek vásárolni. Nem túl gyakran indulok el azzal az elhatározással, hogy én mindenképpen veszek valamit, mert akkor általában üres kézzel távozom. Inkább olyankor térek haza teli szatyrokkal, amikor valami egészen más programot terveztem… Elég csak egy pillantás a kirakatra, hogy beleszeressek valamibe. Aztán lehet, hogy egy hét múlva már a kukában végzi, de olyankor ez meg sem fordul a fejemben.

De ha már ruhák, nem csak én viselem őket boldogan, hanem az emberek is szeretik a furcsa ruhadarabokat rajtam. Elvégre modell lennék, és ez a feladatom. De imádok ilyen témájú újságokat olvasni, és sokszor beülök egy kávézóba és csak figyelem az embereket. Legtöbbször csak kritizálom az öltözködésüket, de néha ötletet is merítek. Szerintem ez is hobbinak számít.

Kevésbé kedvelt dolgok ~Nagyon nem szeretem azt, amikor lenéznek, vagy elítélnek úgy, hogy nem ismernek. De az évek során ehhez már lassan hozzászoktam, úgyhogy nem mondanám, hogy annyira irritálna a dolog. Viszont utálom a madarakat, aminek talán soha nem fogom megtudni az okát. Sokan irtóznak a pókoktól, vagy hüllőktől, én meg a szárnyas lényeket utálom, ennyi. Talán furcsa, de ez van.

Nem vagyok oda a csípős ételekért sem, mert ha olyat eszem, mindig majd’ megfulladok. Nem értem, hogy mások hogyan tudják megenni… Azt meg már végképp nem, hogy ebben mi ízlik nekik.

Azt meg kifejezetten utálom, ha valakinek problémája van szexuális beállítódásommal…

~ ~ ~

Család:
Apa ~ Colin Goldwin, elhunyt harminc éves korában, a helyi tévénél volt a híradóban bemondó, és a kapcsolatom vele fogalmam sincs, hogy milyen lehetett… Igyekeztem elfelejteni az összes hozzá fűződő emlékemet a korai halála miatt.
Anya ~ Larissa Goldwin, negyven éves, jelenleg munkanélküli, és elég közel állunk egymáshoz, de aztán sok minden megváltozott és a távolság is jelentősen meggyengítette az amúgy sem túl szoros kapcsolatunkat.
Testvérek ~Stephen Goldwin, húsz éves, fogalmam sincs, hogy jelenleg mivel foglalkozik, talán már egy fél éve is van, hogy egy szót sem váltottam vele. Nem tetszett neki az, amit én csinálni akartam, és emiatt annyira elítélt, hogy már szóba sem állt velem. Talán ha most felhívnám, ki tudnánk békülni… De soha nem volt hozzá bátorságom.
Egyéb hozzátartozók ~nincsen
Háziállatok~nincsen

~ ~ ~

Kinézet:
Egészen különbözik az, ahogyan én látom magam, attól, ahogyan a többiek. Külső szemmel talán szépnek látszom… Igen, ezt szokták rám mondani. Ami igen furcsa tény, már csak akkor is, ha a nememet tekintetbe vesszük. Én is annak látom magam, félreértés ne essék, de nem szeretek annyit foglalkozni vele, mint a többség. Igen, talán különleges vagyok, de amikor több százszor hallja ezt az ember, egy idő után annyira hozzászokik, hogy már fel sem tűnik neki. Velem is valami ilyesmi történt, habár én imádom, ha dicsérő szavakat intéznek felém… De sajnálom, ez nem igazán ide tartozik.

Szóval valahol ott tartottam, hogy egy nem éppen átlagos arccal áldott meg a természet. A családomban szinte senkire sem hasonlítottam (most sem), de már kisgyermekkoromban felfedezték, hogy nekem tényleg édes kis pofácskám van. Sokat dicsérték a szemeimet is, amik nagyok és kék színűek voltak. Jelenleg is azok, de ezt csak azért mondom így, mert azért egészen sok dolog megváltozott rajtam az évek során.

Például a hajam, ami akkoriban még barna volt és rövid. Mostanság pedig hosszú, és szőke. Sokkal jobban szeretem így, valahogy jobban illik hozzám. Habár az is igaz, hogy eszembe sem jutott volna, hogy befessem, mielőtt azt mondta nekem egy fotós, hogy jelentősen jobban tudnék boldogulni egy világos hajkoronával a fejemen. És milyen igaza volt…

De ha már szóba került a modellkedés, nem akartam említeni, mert magától értetődőnek tartottam, de végül is elmondhatom… Szóval egyértelműen magas vagyok, de fogalmam sincs, hogy pontosan hány centiméter. És vékony is, egyesek szerint túlságosan is. Gyakran sminkelek is, és női ruhákat hordok. De én jól érzem magam így, és ez a lényeg.

~ ~ ~

Jellem:
Az utóbbi pár éven nagyon megváltoztam, és ez talán csak annak köszönhető, hogy hirtelen megváltozott az életszínvonalam, és belecsöppentem egy olyan világba, amiről régebben még álmodozni sem mertem volna. Persze szerintem szerepe van benne annak is, hogy egyik pillanatról a másikra ott kellett hagynom a családomat, és olyan önállónak kellett lennem, mint előtte még soha. Nagy hatással volt rám a hírnév is, de az, amit kiváltott belőlem, valahol mélyen mindig is ott volt bennem.

Azelőtt egy nagyon visszafogott ember voltam, folyton egyedül voltam a szobámban és csak néztem a falamat. Szinte nem is mentem társaságba, a velem egyidőseket pedig szabályosan kerültem. Édesapám halála csak rontott a helyzeten, még jobban magamba fordultam, mint előtte. Komolyan gondolkoztak azon, hogy valami komolyabb bajom van, de nem volt pénzünk normálisabb orvosra.

Aztán jött az a hatalmas változás az életemben, amikor először azt mondták nekem, hogy különleges vagyok. Csak történtek körülöttem a dolgok, eleinte el sem hittem, hogy mindez miattam van, csakis miattam. Egy szegény, magányos fiú miatt, akivel addig senki sem foglalkozott.

Fokozatosan feloldódtam, és mintha egy egészen más személy lett volna belőlem. Imádtam társaságba járni, hiszen annyi önbizalmam lett, hogy még néhány másik embernek is tudtam volna adni belőle. Folyton mosolyogtam, és igyekeztem minél kedvesebb lenni.

Sokan talán egy beképzelt hülyének látnak, de én csak elégedett vagyok azzal, amit elértem. Az a mosoly az arcomon talán arról árulkodik, hogy én bizony jobb vagyok nálad. Talán igen, talán nem. Az viszont biztos, hogy az a mosoly annak a jele, hogy már régen lenézem a régi énemet. És semmi pénzért nem kérném vissza a régi életemet.

Félelmek ~ Mint ahogyan már említettem is, a legnagyobb félelmem az, hogy már többé nem fogom érdekelni az embereket. Ha már nem csinálhatnám azt, amit most és haza kellene mennem, akkor én nem bírnám már tovább. Olyan lenne, mintha az életemet vennék el tőlem.

~ ~ ~

Előtörténet:
Én nagyon szeretek magamról beszélni, de komolyan. Csak most valamiért nem látom értemét annak, hogy ódákat zengjek az életemről. Nem azért, mert olyannyira átlagos lenne, hogy nem lenne kifizetődő említést tenni róla. Csupán úgy látom, hogy elég lenne, ha egy kicsit kinyitnád a szemeidet. Mert az asztalon van valami, ami néhány dologra fényt derítene. Nem, nem a gyertyatartóra, vagy a kertészeti magazinra gondolok, sőt még nem is arra a fél szelet kenyérre. Látod már? Igen, az én vagyok. A legutóbbi fotózásom eredménye, és én teljes mértékben elégedett vagyok vele. Ha kinyitod, akkor láthatsz egy interjút is.

De inkább mégis én mesélném el, a riporterek mindig csak kiszínezik a dolgokat. A képen én vagyok, de azok nem az én szavaim. Én soha nem mondanám azt, hogy tökéletes vagyok. Vagyis egy újságírónak biztosan nem.

Ha valakinek azt mondják, hogy Alaszka, akkor valószínűleg a hidegre és a szánhúzó kutyákra fog gondolni. Mindenkibe ezt táplálták bele, nem is meglepő. De nekem valami egészen más dolog jut eszembe… A gyerekkorom. A kicsi, faborítású házunk, a szobával, amit meg kellett osztanom a testvéremmel. Helyi viszonylatban jól kerestek a szüleim, de még ez sem biztosított nekünk normális életszínvonalat. Legtöbbször nélkülöztünk, keveset ettünk, és használt ruhákban jártunk. Aztán amikor meghalt édesapám, csak rosszabb lett a helyzet. Ha nem lett volna elég az, hogy még egy fizetéssel kevesebb pénz jön a házhoz havonta, akkor ott volt az is, hogy anyám kis híján belebolondult. Sokat veszekedtek, de azért szerették egymást.

Az lett volna a célszerű, ha eladjuk a házat és a nagyszüleimhez költözünk. Szívesen láttak volna minket, de anyám betegesen ragaszkodott az otthonunkhoz, azt mondta, hogy cserbenhagyná apánkat, ha engedné, hogy valaki más lakjon benne. Soha nem értette meg senki, hogy miért gondolta ezt, de maradtunk. Éjt nappallá téve dolgozott, de még így is sokkal rosszabbul éltünk, mint előtte. Egyedül kellett eltartania két gyereket, nem is volt csoda, hogy nem volt fényes életünk.

Amint idősebbek lettünk a bátyámmal, mi is beálltunk dolgozni, amikor csak tehettük. Eladó voltam a szomszédos boltban, újságot hordtam ki, mindent elvállaltam, amit csak lehetett. De ezzel sem javítottunk semmit, sőt inkább csak rontottunk rajta. Egy idő után olyan fáradt lettem amiatt, hogy az iskola mellett még munkám is volt, hogy minden életörömöm lassan elpárolgott.

Aztán egyszer egy őrült fotós kitalálta, hogy a mi városunkban csinál meg egy fotósorozatot egy viszonylag jó nevű magazinnak. Éppen hazafelé tartottam, amikor megláttam a bikiniben fagyoskodó modelleket. Megálltam és a házfal mögül figyeltem őket, még akkor is, amikor már régen otthon kellett volna lennem. Tudtam, hogy anyám nagyon haragudni fog rám, de annyira elbűvölt a látvány, hogy nem tudtam mit tenni. Először nem is hittem el, hogy tényleg azt látom, amire gondolok… Hiszen előtte csak a tévében láttam ilyet, nem is gondoltam arra, hogy ez a valóságban is megtörténhet. De akkor ott volt minden, és én beleszerettem az egészbe.

Persze nem álldogálhattam ott örökre, hamarosan észrevett egy sminkes és elküldött. Már éppen elfordultam, amikor a fotós utána üvöltött és megkérte, hogy szóljon nekem, hogy látni akar közelebbről is. Igazából nagyon féltem, jól tudtam, hogy nem szabadott volna ott lennem. Már elképzeltem, hogy anyám milyen jelenetet fog rendezni, ha hazaérek és rájön, hogy mi történt.

De nem csúnya szavakat kaptam az arcomba, csak odalépett elém, és úgy bámult, hogy zavarba jöttem. Lehajtottam a fejemet, de ő megfogta és egy határozott mozdulattal megint feljebb emelte. Kisöpörte a hajamat a szememből, és azt mondta nekem, hogy még sokra viszem, ha vele megyek.

Sejtésem sem volt, hogy hova tartok, amikor követtem. Felelőtlen voltam, de olyannyira beleuntam az életembe, hogy akármit odaadtam volna azért, hogy változtathassak rajta.

Ha nem mentem volna vele, akkor még mindig ott lógnék anyám nyakán, és nem látnád a képemet a címlapon. Elmondanám szívesen, hogy mi történt, miután vele mentem, de egyszerűen képtelen vagyok. Olyan gyorsan történt, és olyan volt, mintha álmodtam volna az egészet.

Csak a bulik és a fotózások... És most itt ülök. Hát ennyi lenne a történetem. Hogy mi lesz velem holnap, vagy holnapután?

Fogalmam sincs.

~ ~ ~

Példajáték:
/innen, galen jaxon/
Amikor még kicsi voltam, az ágyam alatt tartottam egy plüss farkast. Még nem is sejtettem, hogy csak egy idétlen gyerekeszme az, hogy majd megvéd engem minden rossztól. Főképp az ágyam alatt lakozó csúnya szörnyektől. A démonoktól, amik az éjszaka alatt kinyújtják hosszú karmaikat és lerántanak a mélybe. Egy olyan helyre, ahol rémisztő élőlények gyilkolnak, és ahonnan még soha senki nem tért vissza. Oda, ahol mindennek a halál az ura és nincsen helye megbocsátásnak. Naiv voltam, hogyan is gondolhattam azt, hogy a legszörnyűbb dolgoktól megóv majd egy egyszerű kis tárgy. De talán az, hogy hittem benne, mindennél fontosabb volt.

Amikor feküdtem az ágyamban, és anya elmondta nekem a kedvenc történetemet a zongorázó kisfiúról… Úgy tűnt, hogy minden rendben van, és tökéletes az életem. Azt éreztem, hogy a problémák messzire elillantak, amikor odahajolt hozzám és nyomott egy jóéjt puszit az arcomra. Kisétált a szobából, és én hatalmas mosollyal az arcomon hunytam le a szemeimet. Már majdnem hatalmukba kerítettek az álmok, amikor egy hatalmas csattanásra ébredtem. Tudtam, hogy apám ért haza. Néha hajnalig veszekedtek, és fogalmuk sem volt róla, hogy én mindent hallottam… És azt sem tudták, hogy pontosan emiatt utáltam meg őket annyira.

Senki nem értette meg, hogy miért féltem annyira. Mert azt mondták nekem, hogy ők nem léteznek csak a filmekben és a könyvekben. Nem szabad elhinnem mindent, amit látok. Ez csak mese, habbal a tetején. Pedig az én démonaim minden este eljöttek, amikor becsapódott a bejárati ajtó. Minden egyes hangos szóval, és veszekedéssel egyre közelebb kerültek hozzám.

És most is itt vannak, egy pillanatra sem mozdulnak el mellőlem. Ők akarják azt, hogy megfogjam a poharat. Miattuk emelem a számhoz még akkor is, ha nem akarom. Aztán ha már megtörtént, nincsen visszaút. Könnyedén a hatalmukba kerítenek, senki vagyok én ahhoz, hogy megpróbálkozzak az ellenállással.

Akkor is ott voltak velem, és habár senki sem láthatta őket, ők már ott ültek a vállamon. Idegesítően kopogtatták a fejemet, hogy „Hé haver, guríts le még egyet!”. Miattuk néztem olyan vágyakozóan az üres poharat. Csak nézz szét! Ott vannak mindenhol, legtöbbjüknek neve is van. Az enyémet alkoholnak hívják… Így már érted, hogy miről beszélek?

Lehajtott fejjel bámultam a poharat, de már nyilvánvalóan nem volt benne semmi sem. Határozott tekintetem és biztos elhatározásom ellenére sem tűnt úgy, hogy ez az állapot egyhamar megváltozhatott volna. Legalábbis mindenféle külső beavatkozás nélkül, csak a saját nem létező természetfeletti képességeimre hagyatkozva. Vajon más lett volna a helyzet, ha mondjuk Jedi lennék? Nem, valószínűleg nem ők sem tudnak csak úgy whiskeyt varázsolni. Egy ember vagy emberszerű lény nem úgy néz ki, ha akármikor alkoholhoz tud jutni, mint mondjuk Yoda. Vagy ő éppen azért néz így ki? Na, ez egy örök rejtély marad. Viszont akkor én ránéztem volna a csaposra, kitartottam volna pár ujjamat és rávettem volna, hogy töltsön nekem még egyet. Úgy, hogy minden bizonnyal tudta, hogy arra is alig van már elég pénzem, hogy az elsőt kifizessem.

De nem voltam Jedi, csak belenyúltam a zsebembe, és kitettem egy doboz cigit a pultra. Kipróbáltam, hogy működik-e még az öngyújtóm, és lassú kézmozdulatokkal kiemeltem egy szálat és a számba helyeztem. Meggyújtottam, majd lehunyt szemekkel beszívtam. Kifújtam a füstöt, de el is nyomtam. Később nem tudtam értelmezni, hogy miért tettem. Nem engedhettem meg magamnak, hogy nem éppen fényes anyagi helyzetem és láncdohányos létemre csak úgy elpazaroljam. De hányszor csinálok én olyan dolgokat, aminek nem tudom, sőt még csak nem sejtem az okát…

Tovább kutattam, de a pénztárcámat nem találtam. Megint a mellettem ülő lányra pillantottam, és aztán nem is tudom, hogy mit gondoltam…

- Hé, bocsi. – szóltam oda neki, miközben kimérten megérintettem a vállát. Elhúztam a kezemet, és visszaraktam a pultra. Nem vártam meg, hogy odaforduljon, el kezdtem beszélni, anélkül, hogy tisztában lettem volna azzal, hogy egyáltalán figyel-e rám. Igyekeztem határozott maradni, habár pontosan tudtam, hogy még tőlem is milyen idióta dologra készülök. – Megnyugodhatsz, nem ismerkedni akarok, csak az a helyzet, hogy teljesen leégtem… És tudom, hogy rém udvariatlan vagyok, mert te egy ifjú hölgy vagy satöbbi satöbbi… De az a helyzet, hogy ezt most leszarom, viszont bármit megteszek neked, ha fizetsz nekem még egy whiskeyt. – próbáltam erőltetni egy mosolyt az arcomra, de nem jártam sikerrel. Minden egyes testrészem betegesen kívánta az alkoholt. – Vagyis nem bármit, majd mérlegelek előtte. Csak a szokásos, nem árulom a testem, ilyesmik… Habár, ahogy így elnézlek, nem is hiszem, hogy ezzel foglalkoznál. – magyaráztam inkább magamnak, mintsem neki.

Egy idegent kérek meg arra, hogy piát vegyen nekem… Hajrá Galen cica, már koldus is vagy. Mi lesz a következő lépés?

~ ~ ~