Alap adatok:Becenév ~ adel, ani, meg egyéb verziók
Nem ~ nő
Faj ~ démon
Kor ~ 20/86
Születési hely/idő ~ lengyelország, varsó; 1924. 03. 24.; átv.: 1944. 10. 12.
Szexualitás ~ biszexuális
~ ~ ~
Szabadidő:Foglalkozás ~pénz ellenében démonok kivégzését vállalja; nővérként dolgozott mindenféle kórházakban, az eutanázia elkötelezett híve – jelenleg leginkább fest, olykor ebből is van pluszpénz
Hobbik ~ szívesen fest, ha ideje engedi; imádja a motorokat; utazni; az extrém vagy küzdősportokat; és zongorázni. gyermekkorában szegények voltak, de a ház közepén, a család legféltettebb kincseként egy régi sawiczki-zongora állt - egyszerűen imádta, szépen tud rajta játszani
Kevésbé kedvelt dolgok ~ démonok,
a vér látványa... viccelek., arrogáns, elbizakodott emberek, felesleges gyilkolás.
~ ~ ~
Család: Apa ~ gustaw sawiczki; elhunyt; zongoratanár; természetesen imádta édesapját
Anya ~ agata broźnij; elhunyt; háztartásbeli; nagyon szerette őt
Testvérek ~
fabian sawiczki; idősebb fiútestvér; elhunyt; exkatona; démon; rajongott bátyjáért, de az katonának állt, és évekig nem hallottak felőle
cyril sawiczki; öcs; elhunyt; "tanuló"; szüleik halála után egyedül maradtak, mindennél jobban szerette öccsét, a szíve megszakadt, mikor náci katonák megölték
Egyéb hozzátartozók ~
marek sobczak; férj; elhunyt; elment katonának, mikor adel szüleit meggyilkolták; sosem született gyermekük
annabelle émile des’rosiers; vadász; mentora, legjobb barátja, szerelme; egy démon végzett vele
Háziállatok ~ -
~ ~ ~
Kinézet: Magasabb az átlagosnál, alkata modellszerű. Tartása kecses, ám gyakorlott szem észreveheti, hogy volt mit átélnie az évek során. Első ránézésre teste törékenynek tűnhet, de sokkal erősebb ő ennél az illúziónál, ideje jó részét katonák között töltötte a fronton, rengeteg sportot űzött később, főleg harccal kapcsolatosakat, de a 21. században az egyéb extrém sportok is érdekelni kezdték. Hosszú sötétbarna haját gyakran hordja kiengedve, ilyenkor az rakoncátlan hullámokban omlik vállaira. Világoskék szemei fagyosan fénylenek, vagy éppen törődést sugároznak. A sportos és kihívó ruhadarabokat is egyaránt kedveli, a magassarkút sem veti meg, ahogyan a tornacsukával sincs semmi baja. Sminkelni pedig éppen akkor és úgy, amikor és ahogy kedve tartja. Abszolút hangulatától függ.
~ ~ ~
Jellem: Összetett személyiség. Ha szeret, akkor szenvedélyesen és teljes valójával teszi azt, őrült módon védi szeretteit, ám az évek során mindenkit elveszített maga mellől. Először bátyja hagyta el őket, hogy katonának álljon, majd szüleit kivégezték, később férje odaveszett a fronton, míg ő a sebesültek között forgolódott, és mikor már csak ketten maradtak öccsével – a fiút nácik lőtték le. A számára legkedvesebb személlyel egy démon végzett később, akit aztán kegyetlenül meggyilkolt. Jelleme folyamatos fejlődésen ment át az évek során, ha a düh, harag vagy kétségbeesés átvette felette az uralmat, német katonák tucatjait mészárolta le, nem törődve azzal, hogy őket is várták haza asszonyok és gyermekek. Szörnyeteggé vált, és ezt gyűlölte – rövid úton elhatározta magában, hogy csak azokkal végez, akik megérdemlik. A szó minden értelmében.
A többi démonnal szemben hatalmas ellenszenvet és undort halmozott fel – melyben nagy szerepet játszott az a tény is, hogy egyikük elvette tőle legfontosabb személyt. Szenvedéllyel szeret - és gyűlöl is. Bátor, mivel nem maradt senkije, s megszokta a magányt, nem féli a halált sem. Természetének hatalmas stoptáblát mutatva igyekszik kerülni az értelmetlen gyilkosságokat, de az eutanáziát készségesen támogatja minden helyzetben. Nem veszett ki belőle az empátia, ez is azt mutatja, segít az embereken, csak az nem mindegy, milyen eszközökkel. S van aki ezt elitéli – hát akkor hogy elítélné a szokványos démonokat! E gyülöletéből fakadóan démonok kivégzését vállalja, hogy részben azért, mert tudja, hogy Anne is ezt várná el tőle... Talán lassan azzá válik, ami a leginkább felborítja belső értékrendszerét, de eljutott ahhoz a ponthoz, hogy nem érdekli semmi – ha meghal, meghal. Egy gyötredelmes és kínszenvedésekkel teli életet hagy maga után – de addíg míg ez a pillanat nem jön el, hát „élvezi” az adott körülményeket. Hirtelen haragú, egy időben különösen érdekelték a küzdősportok, így le tudta vezetni minden fölösleges dühét, ám tényleg nem ajánlatos felbosszantani. Ilyenkor hajlamos vakmerőségre, nem gondolkozik a következményeken – ám máskor végtelenül megfontolt, és mindig szem előtt tartja, hogy kit készül meggyilkolni. Munkájában pontos, megbízható, nem ismer kegyelmet.
A másik oldalról viszont együttérző és végtelenül törődő, kenyérre kenhető, de nem naiv. Mindennél jobban szeretett volna egy kislányt, de sajnos nem adathatott meg neki… Bizalmát ki kell érdemelni, nem szívesen nyílik meg, annyi fájdalom érte már, az eshetőségét sem engedi meg egy újabb sebnek. Ha valaki elveszti ezt a bizalmat, talán már sosem kaphatja vissza.
~ ~ ~
Előtörténet: Néma sikolyok vágnak a varsói éjszakára borult vérköppeny kísérteties selyemfoszlányaiba, széttépik, fekete darabokba szaggatják azt, könnyeket csalnak az erőtlenül szenvedő arcokra, beleisszák magukat az ólomsúlyú, sötét felhőkbe, és segítségért kiáltanak, szívük utolsó dobbanásával is segítségért kiáltanak, mert hitüket nem vesztik, ha oly távolinak tűnik is a megváltás. Él bennük a remény , újabb fájdalmas levegővételre készteti őket, él bennük, vastag betonfallal óvja lelküket a náci géppuskák golyóitól, de testüket nem védheti meg, kíméletlenül megsebzik őket a lövedékek, elterülnek a varsói utcák hideg betonján, melyet beszennyezett már oly sok lengyel honfitárs vére – s végül harag gyúl bennük, tehetetlen, tomboló harag vagy éppen semleges megnyugvás, örülnek, hogy vége, de sajnálják, hogy családjaikat magukra hagyják - újra lepereg előttük életük minden egyes fejezete, mígnem elérnek az utolsó lapokhoz, és akkor felsóhajtanak…
Megkönnyebbülten sóhajtanak.
Irgalmatlan, leírhatatlan robaj a hátam mögött, néhány férfi az első sorokból métereket zuhan. Szinte hallom bordáik reccsenését, a torkon akadt jajszavakat, utolsó gondolatukat, próbálnak megmozdulni, de végük – a törmelék, mint nyári zivatar hullik rájuk, menthetetlenek. Sebtében átkötözöm a vérző csonkot karjaim között, szívem pedig mint jéghideg vízfelszín tükrözi a férfi félig lehunyt szemeiben lakozó fájdalmat. Ó te nyomorult! Mi lesz veled?! Hát olyan fiatal vagy, családod még nem lehet, de mégis mi vetett erre?! Védeni, védeni e haldokló hazát! Tudom én. Egy a célunk, barátom. Hazamehetsz immár, hisz bénán mihez kezdenél?! De még így sem lelhetsz nyugtot, nem, minden lengyel lelkében nyomot hagy ez az év, érzem én. Senki sem csillapodhat, míg a hazát idegen tankok gyötrik véresre, senki sem adhatja fel, nem!
Gyöngéden végigsimítok az oly ifjú arcon, könnyes tekintetem megkeményedik, ahogy végignézek a siralmas utcán. Vérző holttestek, füstölő épületek, örökös géppuskahang… Nem bírom én ezt. Túl sok halott, túl sok veszteség! Óvatosan megtörlöm a homlokomat egy szürke anyaggal, majd a régi posta felé pillantok – az ideiglenes épület sérültek számára. Biztos vagyok, hogy Marja is bent serénykedik, nincs megállás, szemem sarkából máris egy szétzúzott testű idősebb katonát pillantok meg – halott. Ujjaim keresztre szaladnak, Ament mormolok, ma már sokadjára, de újra sebeseülteket kutatok rutinos mozdulatokkal, és akkor… megpillantom.
Ott áll, egy félig lerombolt épületnek támaszkodva, oldalát szorongatja, erőtlen testéből dől a vér, arca eltorzul, puskája nagyot koppan a betonon. Szaladok. Mellettem segélykérő, elhalló kiáltást ver vissza az utcára települt hirtelen csönd. Szaladok. Kizárom a tankok zaját, a katonák rikoltozását, a szétrobbanó épületek jellegzetes hangját, a fölöttünk elsüvítő bombázókat, a golyózáport, a kétségbeesett jajszavakat. Nem érdekel. Szaladok. Minden elnémul, csupán egyetlen képet fog fel elmém. Haldoklik. Hogy lehet, hogy haldoklik?! Átvágok a széles főutcán, a rögtönzött sáncokat kerülgetem, embereket engedek ezzel meghalni, de nem érdekel. Miért hagyta el a házat, istenem, miért?! Miért veszed el tőlem az egyetlen személyt, aki még maradt nekem?!
Elérem végre, testem megrendül, dühösen fejtem le testéről kezeit. Arcom elsápad, elkeseredett vicsorba vált, haragszom rá, gyűlölöm, miért kellett elhagynia a biztonságot nyújtó menedéket, miért hitte, hogy hős lehet?! Megrendülve figyelem a lőtt sebeket, kettő fúródott lengőbordái közé - túl mélyen. Engedem, hogy remegő teste lecsússzon a fal mentén, az ő, kedves, gyermeki arcán látni mindazt a nyomorúságot, amit eddig csak megcsonkított katonákén, egészen olyan most, mintha engem is megsebeztek volna - érzem a kínt, amit átél, de bárcsak átvehetném válláról a terhet, a szenvedést, bárcsak én halhatnék meg helyette! Bár engedné az Isten, hogy megmentsem az életét… Nem próbálom tovább elrejteni feltörő könnyeimet, zokogni kezdek, ott, a kedves kis varsói utcán, ahol egyszer még karikásat játszottunk a barátosnéimmal – s most pusztító tankok nyomai tapadnak a holtestekkel teli földre… Elborulva, őrülten, kétségbeesetten és tehetetlenül verem öklömmel gyöngécske vállait, de elcsitít, mosolyog. Kezeimet a sebeire tapasztom, s ő még utoljára átölel, erőtlenül, feladva az életet. Dühít, felbőszít, miért hal meg, miért hagy magamra, miért akarta, hogy ez történjen?! Fülemben ma is hallom az utolsó rekedt sajnálomot, majd még percekig, órákig ölelném, ha el nem tépne tőle a fülem mögött szétszakadó gránát.
*
Az évszázadoknak tűnő percek komótosan szaladnak a hatalmas toronyóra üveglapján, amint rád várok. A Szajna habjain csillogó délutáni napfény most kellemetlenül simogatja csupasz bőrömet, már ez is irritál, s így inkább visszahúzódok a padra, a nyárfa takarásába. Türelmetlenül dobolok ujjaimmal a kemény fán, nem érdekel most az ölemben fekvő kedvenc verseskötet, se a lomhán úszó sétahajók, amiket máskor oly szívesen bámulok – sokkal jobban izgatja a fantáziámat, hogy miért váratsz már ilyen sokáig? Ha így folytatod, még a végén kénytelen leszek édes büntetést kiszabni rád…
S mikor órák múlva sem tűnsz föl, aggódni kezdek. Féltelek. Idegesen intek le egy taxit, majd figyelem az elsuhanó, letűnt korokat idéző épületeket, míg piciny lakásom felé tartok. Egy pillanat alatt ott lehetnék, de most gondolkodási időre van szükségem. Sohasem csináltál még velem ilyet, őszintén remélem, hogy nem esett bajod. Aztán elhessegetem ezeket a buta gondolatokat, hiszen tudsz te vigyázni magadra, elvégre vadász vagy…
Tisztán emlékszem, mikor először találkoztunk - gesztenyebarna szemeid veszélyesen izzottak a komor novemberi éjszakában, telihold volt, emlékszem, az égitest fénye megcsilant vértől csöpögő tőrömön, ahogy kihúztam azt egy szovjet tisztből. Éreztem pillantásodban a megvetést, az undort, ahogy felém tartottad az ezüstből készült pisztolyod, de tekinteted enyhült, amint megláttad, hogy a férfinek hiányzik mind a két lába. Tudtam, hogy régóta figyelsz, de aznap egyetlen másodperc töredéke alatt, alapjaiban rengett meg a rólam kialakult véleményed. Akkor már kicsivel több, mint egy éve gyakoroltam kegyes halált félholt katonákon, de te ezt tudtad rég, nemigaz? Csak megpróbáltad figyelmen kívül hagyni, belédnevelték a szüleid, hogy minden démonnak az a sorsa, hogy meghaljon… Hát, én szíves örömest meghaltam volna kezeid által! Nem véletlenül húztam meg a ravaszt azon az októberi napon, mikor minden remény elveszett. Feladtam a hitemet, bíztam, hogy a pokolba kerülök, az is jobb lett volna bárminél, ami akkor és később nekem jutott…
Ott álltam előtted, védtelenül, kitártam karjaimat, hogy lőjj, vártam, hogy elsüsd azt az átkozott pisztolyt, de kezed megremegett, majd leeresztetted a fegyvert – arcomra csodálkozás ült ki, mindenre számítottam, kegyelemre viszont nem. Csalódtam, s te eltűntél…A taxi fékcsikorogva megállt, én sebtében kiszálltam, fizettem, majd bevágtam az ajtót – a zaj végigszáguldott a kihalt utcán, az épületek fala baljóslatúan vágta azt vissza, s akkor már éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben. Alkonyat települt a francia fővárosra, s alkonyat települt néma szívemre is, ahogy megláttam élettelen testedet a kicsiny lakás nappalijában. Ott feküdtél, olyan természetellenes helyzetben, hogy arcom megrándult a fájdalomtól – a padlón alvadt vér pihent, a te véred, angyalom! Puha bőröd számtalan helyen sebek, karcolások csúfították el, arról nem is beszélve, hogy mellkasodból hidegen fénylő penge türemkedett ki. Torkom összeszorult az elfojtott könnyektől, halott szívembe pedig a felismerés mártott rozsdás vasdarabot…
*
Egy elfúló nyögés. Hát pusztulj, te korcs.
Arcom rendíthetetlen, a szenvedő férfi látványa sosem hatott meg igazán, ez meg főleg nem lesz kivételes alkalom. A grönlandittal bevont tőrt mélyebbre fúrom mindkét csuklóján át a sötét diófaszekrény ajtajába, teste már megszámlálhatatlan sebből vérzik, de had vérezzen! Had fájjon!
Had fájjon neki valami az életben, fizikálisan, ha lelkiismerete már nem létezik. Egészen közel hajolok hozzá, verítéktől gyöngyödző homlokára ráncok szaladnak, fél. Érzem, hogy fél, és én ezt végtelenül élvezem. Kellett neked akciózni, te nyomorult. Hát akkor figyeld tetted következményeit! Néhány lépést hátrálok, s újra felemelem az ezüstpisztolyt, hogy golyót eresszek belé.
Nem látok semmit, sötét van, körülölel az éj. Érzem, hogy bordáim alatt vérzek, felsőmet átitatta tulajdon vérem. Fáj…
Rekedt kiáltást hallok a távolból, ösztönszerűen megmozdulnék, hogy meneküljek, de hideg acélként hasít belém a kín, arcom eltorzul. Soha még ehhez hasonlót sem éreztem… Fáj. A talaj földszagú, tehát erdőben vagyok, s szép lassan visszatérnek emlékeim is. Elémvillan arcod, hirtelen nem értem miért. Hát persze. Vadászként te is az üldözők között voltál. Szemem kezdi megszokni a fényviszonyokat, fejemet oldalra fordítom – viitatkozó alakokat veszek észre. Pofon csattan a ködterhelte éjszaka némaságában, drágám, a te mozdulataidat félholtan is felismerném!Csak egy lövés. Az épület csöndjébe hasít, majd a férfi remegő húsába, az felordít kínjában, de engem a legkevésbé sem érdekel.
Végigsimítod véres arcomat, olyan elképesztő gyöngédséggel, hogy a szívem is belesajdul. Puha ujjaid egy darab vizes ronggyal óvatosan törlik le a piszkot és sarat saját bőrömről, oly gondoskodással, amit már nagyon régen érezhettem, s lassan teljesen elfelejtettem. Megbabonázva figyelem zöld íriszeidet, melyek oly élénken fénylenek, mint csillagok az égen, elveszek bennük, képtelen vagyok levenni róluk pillantásomat – és te is csak nézel, oldalra döntöd a fejed, arcomat kezeid közé fogod. Lágy puszit nyomsz a homlokomra, mintha csak kislányával törődne az édesanya, ha az beteg, pedig nem is vagy sokkal idősebb nálam. Nem. Már akkor több volt abban a pusziban, és ezt én is, sőt, te is tisztán érezted.Összeszorul a torkom, de nem engedem, hogy sírjak. Még nem.
Még egy lövés. Teste megvonaglik a fájdalomtól, hangot már képtelen kiadni. Had fájjon!
Hevesen kapsz ajkaim után, szenvedélyesen vágsz a falnak, de édes fájdalom ez ahhoz képest, amiben hamarosan részem lesz általad. Ujjaid hajamba túrnak, enyéim pedig újra felfedezik a vékony blúz alatt megbúvó ismerős idomokat. Végigsimítok oldaladon, kezeim csípődön állapodnak meg, magamhoz húzlak, miközben nyelved forrón simul enyémhez. A következő pillanatban már az ágy puha matracán fekszem, főlém magasodsz, istenem, milyen édes tested sötét sziluettje a félhomállyal vont szobában. Fejem fölött lefogod kezeimet, hát csak szeress, angyalom, most engedem! Ajkaimról nyakamra tévedsz, majd kínzó lassúsággal egyre lejjebb – megőrülök, megőrjítesz, szívem! Ujjainkat lágyan összefonod szabad kezeddel, szád újra arcomat súrolja… Hagyom kibuggyanni az első könnycseppet, nedves csíkot hagy maga után, ahogy végiggurul arcomon. Harag gyúl bennem, felemészti szívemet, elborítja elmémet. A halálát kívánom, mindennél jobban vágyom arra, hogy ne lélegezzen többé, mert szenvedése már nem tölt el többé elégedettséggel, pusztulnia kell, hát pusztuljon!
Előtte termek a semmiből, a pisztolycsövet szívére helyezem. Elveszem tőled azt, amit te egyetlen mozdulattal két embertől is. Te korcs, te nyomorult, átkozott korcs… te gusztustalan, mocskos féreg. Meghúzom a ravaszt, a grönlanditgolyó átszakítja a bőrt, az izmokat, a sok-sok éve kegyetlenül néma szívet.
Eltávolodom, kihúzom a fegyvereket végtagjaiból, még egy utolsó, undorodó, megvető pillantást vetek a holttestre, s elfordulok. Elfordulok, és érzem, akármi is következik most számomra, az új lesz, hűvösebb és démonibb, mint bármi az ezelőtti hetven évben.
~ ~ ~
Példajáték: Las Vegas utálatosan fényes neonizzói töltik be teljesen látóterem, a buzgó tömegben lépkedem , nyugodtan, nem sietek. Már éjfél is elmúlt, az éj sötéte vonta veszélyes karjait a sosem alvó város köré, ám az emberek arcán nem látszott semmiféle félelem - az sosem látszik. Mintha az égvilágon semmi sem lenne, amitől rettegniük kéne. Sorozatgyilkosok, elmebetegek, véletlen tragikus balesetek, oké. Mégis, valahogy furcsán gyönyörű, hogy egyáltalán nincsennek tisztában a természetfeletti dolgokkal. Én ezen még ma is meg tudok lepődni. Bármelyik pillanatban meghalhatnak. Bármelyik sötét sikátor lehetne haláluk véres színhelye, ha egy démon úgy akarja. Ők mégis, gondtalanul járják a kaszinókat, éttermeket, fényűző luxuspartikat, fogadásokat… Elképesztő.
Na de, eggyel kevesebb ezekből a szörnyetegekből, akik csak úgy megölnének embereket sötét sikátorokban. Hűvösen elégedett mosoly terült szét arcomon a gondolatra, hogy néhány perccel ezelőtt végeztem egyikükkel. Nevezzetek őrültnek, hogy saját fajtársaimat gyilkolom, ez van. Nem mondom, hogy csak a szép kis summáért vadászok rájuk, nem vagyok abszolút pénzközpontú, de persze ez is fontos. Mit tagadjam, hogy elégedettséggel tölt el átszúrni egy gyilkos szívet, hogy fájdalmuk enyhíti az én szenvedéseimet, hogy a szemükben felsejlő rémület kárpótol? Nem tagadom.
Megszaporázom lépteimet, átvágok a dugóban álló sárga taxisoron. A túloldalon lassítok, picit zavarodottan nézek körbe, kizárt dolog, hogy eltévedtem! Aztán kiderül, hogy nem is. Az épület semmit sem változott az évek alatt, csupán a körülötte lévő kisebb kaszinók és éttermek. Kirí picit a környezetéből, egy kis egyszerűség a város pezsdülő modern forgatagában, a cifra neoncégérek között szerényen meghúzódó alsó és felsőszintes nonstop kávézó. Egy jóleső ital és szép kis fizettség reményében lököm be a hangulatos kávézó ajtaját, odabent egyből kiszúrom az ügyfelem, de mielőtt felé fordulnék, a pulthoz sétálok, mosolyogva rendelek egy jó erős feketét. Végül a lépcső melletti asztal felé veszem az irányt. Mr. Mann egy kicsiny, de jólmenő kaszinó tulajdonosa, és ragaszkodott hozzá, hogy ebben a szolid környezetben találkozzunk újra – fel nem fogom, miért gondolta, hogy itt nem fog feltünést kelteni legmenőbb, legújabb Armani öltönyében. Halkan felsóhajtva huppanok le a vele szemben lévő fotelbe. Tulajdonképpen a legalkalmatlanabb helyet választotta, de nekem aztán teljesen mindegy. Hátizsákomat hanyagul a mellettem lévő helyre dobom, sokatsejtető pillantást vetek a férfi lába melletti aktatáskára, majd hátradőlök, türelmesen figyelve a tejeskávéját ingerülten szürcsölgető kaszinótulajdonost. Nem szólal meg, továbbra is a kávéval van elfoglalva. Közben a felszolgáló kihozza az enyémet is. Mann követi a pillantásával, majd miután az eltűnik a konyhában, feszült tekintete enyhül. Köhintek egy aprót, mikor még mindig a lengő tölgyajtót figyeli, s arca megrezzen.
- Szóval…? – kérdezem, szemeim jelentőségteljesen íriszeibe fúrva. Nyel egyet. Ugyan, mitől fél? Táskámat magamhoz húzom, az első zsebből egy digitális fényképezőt veszek elő, az üvegasztalon felé lököm. Mosolyogva kortyolok bele a forró italba, s ő közben a képeket böngészi. Arcán tisztán látszik a rémület és az undor, majd vonásai rendeződnek. Röviden koppan a gép, ahogy visszahelyezi azt az asztalra. Ha ez elképzelhető, a sötétbarna szemek még komolyabbá válnak. Egyértelműen érzem, hogy fél. Lelki szemeim előtt egy halott kislány képe rajzolódik ki, szörnyű látvány. Egycsapásra megértem, miért remeg kissé a csupán közvetítőként működő Roger Mann.
- Az üzlet, az üzlet – közli félig suttogva, megköszörülve torkát. Alig észrevehetően bólint, az aktatáskát a földön felém csúsztatja. Kissé hitetlenkedve a hirtelen magabiztosságán
– 35 ezer dollár – a táska felé nyúlok. Szeretnék megbizonyosodni az összeg valódiságáról, annak ellenére, hogy érzem, nem vernek át. Kipattintom, vetek egy pillantást a zöld papírosokra, azonnal visszazárom. Mr. Mann a kezét nyújtja, én pedig megrázom jobbját. Azon nyomban felpattan, kávéját még nem itta meg ugyan, ő mégis távozik, régimódiasan biccentve egyet kalapján. Záródik mögötte a kávézó ajtaja, én pedig mosolyogva kortyolom ki a még mindig kellemesen forró italt. Hosszú éjszakának nézünk elébe. Elégedetten pakolom vissza a fényképezőt, meg az aktatáska tartalmát a régi, itt-ott szakadt hátizsákba. Rengeteg pénzem van, én mégis imádom ezt a táskát. Annyi mindent átélt. Még egyszer hátradőlök, felsóhajtok, és bár maga az összeg nem a legnagyobb fizettség amit eddig kaptam – sőt – azért elég kényelmes. Némi aprót hagyva az asztalon, az üres aktatáskát a fotelben ’felejtve’ lépek ki a hideg levegőjű utcára, hogy a következő másodpercben már modern hotelszobámban találjam magam.
~ ~ ~
