Név: Aprille Yvonne Huttinger
Becenév: A, Aprille
Nem: nő
Faj: vadász
Kor: 21 éves
Születés helye/ideje: 1990. november 13, Manhattan, New York
Foglalkozás: Egyetemista jogi hallgató vagyok, s mikor időm engedi szabadúszó író.
Hobbik: Szívesen sétálok, nevetek és bármikor kapható vagyok egy jó bulira. A múltamhoz képest sokat szelidültem édesanyám halála miatt, így mikor épp nem démonokra vadászok akkor főzök, a barátaimmal beszélgetek és kisebb-nagyobb novellákat, illetve regényeket írok. Csokoládéval pedig akármikor meg lehet venni.
Jellem: Mielőtt édesanyám meghalt a jellemem gyökeresen eltért a mostanitól. Felsőbbrendűnek éreztem magam, nem törődtem senkivel és semmivel, csak a bulikon és a férfiakon járt az eszem. A tanulást hanyagoltam, hiszen milliomos szüleim mellett nem kellett okosnak lennem, ráadásul drogoztam is. Nemtörődöm fruska voltam, ennek ellenére királynői bánásmódban részesültem és a barátaimat csak kellékeknek tartottam. Aztán édesanyám elment közülünk és én egycsapásra felnőtté váltam. A gimnázium elkényeztetett hercegnőjéből öntudatos nő lett, aki mindig igyekszik pozitívan látni a dolgokat, és segíteni - ahol tud. Mániámmá vált, hogy senkin nem nézhetek át, ezért képes vagyok bárkivel órákon át beszélni a problémáiról, ha az segít. Empatikusabb, kedvesebb és nyugodtabb lettem, aki egy tragédián át kezdte megismerni önmagát. Ma már nem veszek magamhoz sem drogokat, sem más tudatmódosítókat és igyekszem minden olyan élményt megszerezni, amiből kimaradtam. Ami pedig a vadászatot illeti gyűlölet fűz minden démonhoz, válogatás nélkül. Nagy a kísértés, hogy visszaessek abba a kábult világba, azonban már nem tehetem meg. Felelősségteljesebb, érettebb és talán kissé gyanakvóbb is lettem. Az egyetlen, akiknek ma már ártani tudok azok az alvilág teremtményei.
Kinézet: Szeretem a szépséget, valami rendkívüli van minden szép, esztétikus dologban, ami vonzz. Mivel az évek férfi érdeklődés középpontjában voltam, úgy gondolom, engem akár szépnek is lehet nevezni. A hajam hosszú, aranyszőke, és általában kiengedve hordom. De néha megbolondítom ezzel-azzal. A szemeim kékek, a bőröm pedig ha nem is krétafehér, de megmaradt az alabástrom mellett. Az alakom vékony, nőies. Az öltözködésemet tekintve minden korban megtaláltam a hozzám leginkább illő ruházatot, ami kiemelte nem mindennapi adottságaimat. Általában világos, letisztult és nőies ruhákat hordok, de szeretek kiöltözni, mert életem során megtanultam, a szépség a nők egyetlen fegyvere. Ha csak nincs nálad egy csőre töltött 24-es...
Család: Apa: Robert Huttinger, 49 éves, jelenleg nyugdíjazott vállalkozó, mivel az elméje megbomlása miatt nem találták alkalmasnak néhai vállalata vezetésére.
Anya: Olivia Huttinger, született Olivia Mason, 43 évesen elhunyt egy repülőgép szerencsétlenségben. Ma már tudom, hogy jobban meg kellett volna becsülnöm őt...
Testvérek: Deidra Huttinger, jelenleg 16 éves és az iskolapadot koptatja. Deidrával sosem volt túl jó a kapcsolatunk, s ez azóta sem változott, mióta anya meghalt. Ő engem hibáztat a történtekért, én pedig már nem mondok semmit.
Egyéb hozzátartozók: Meg kell említenem még a nagymamámat, Katherine Masont, akit általában csak az anyám anyjának hívok, mivel nem szereti, ha nagyinak szólítom. Ő a maga hatvannégy évével még mindig olyan, mintha az ötvenes évei elején járna és tipikusan az a fajta nő, akihez bátran fordulhatok, ha baj van. Legfeljebb főz nekem egy jó erős whisky-t. És nem igazán könnyíti meg a dolgom, hogy a szomszédban lakik, mióta Las Vegasba költöztünk...
Háziállatok: Van egy macskám, Charlie, akit még a nagymamától kaptam mikor kicsi voltam. Azért vette, hogy legyen mivel játszanom és ne zavarjam piálás közben.
Előtörténet: Deidra nem érti. Sosem értette. Hiszen még csak tizenöt éves! Hogyan érthetne bármit is ebből? Nem hibáztathatom azért, amit nem élt át, amihez még nem elég felnőtt. De akkor is!
Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben a bőröndömbe hajigáltam - nem épp nőies mozdulatokkal - a ruháimat, ingóságaimat. Mindent úgysem vihetek el, de legalább a látszatát hadd keltsem annak, hogy minden amire csak vágytam, nálam van. Csak még egy kicsit hadd higgyem el magam is, hogy megvan mindenem! Hiszen ezért csinálom az egészet.
Sóhajtva, és tettem káros hatásának teljes tudatában a bőröndöm egyik oldalzsebébe rejtettem az édesanyámtól kapott nyakláncomat. Nem érdemeltem meg ... sem a nyakláncot, sem Őt! Ez persze még számomra is elég érthetetlen volt, a szívem nem merte befogadni a tragédiát. Egyelőre még nem. Ezzel pedig időt adott nekem arra, hogy a saját kis hermetikus buborékomban vegetáljak.
De nem mindenki ilyen szerencsés ...
Még utoljára a minden sémát és rendet nélkülöző bőröndhalomra pillantottam, ami az ágyamat immár teljes egészében elfedte még az én tekintetem elől is. Aztán csengettem.
Roger, az inasunk utált hozzám jönni. Ezt már párszor - ha burkoltan is - a tudtomra adta, majd azzal a nevetséges kifogással tetézte, hogy én egy hideg, kőszívű, előkelő r*banc vagyok. Én elnéztem, tényleg! Tudtam, mennyire rajong édesanyám iránt, és az szúrja a szemét, ahogyan én vele viselkedem. Hiába, a személyzet engem sosem szeretett.
Deidra bezzeg. Ő más. Őt még Roger is imádta, pedig a húgom nem tett mást csak jó volt. Én viszont sosem voltam, sosem lehettem az. Kellett valaki, akitől egyensúlyba jön a viszony kettőnk között. Ez lettem én.
A lány, aki mindig késik. Aki hangos, aki mindig siet. Aki egyik buliból a másikba zuhan. A szüleim persze mindig mondták, hogy nem rossz vagyok, csak szabadabb, mint a testvérem. Más.
Azt hinné az ember, hogy "más"-nak lenni kuriózum, igazi dicsőség. Hát, nem az ...
Roger úgy jött be, mintha valami kimondottan undorító dolog lenne a szobámban. Nem szóltam hozzá, a csomagjaimat pedig szó nélkül elvitte. Tessék, ez is egy kapcsolat, amin sosem fogok már változtatni!
Felismerhetetlen pókerarccal léptem ki a folyosóra, hogy ott aztán beleütközzek valakibe. Vagyis inkább Deidra ütközött belém - ez ne is csoda, ha az ember lehajtott fejjel rohan.
- Bocs - motyogta, aztán rohant tovább. Nem lehettem biztos benne, hiszen nem láttam az arcát, de a hangjában ült valami megfoghatatlan, felismerhetetlen, kitörölhetetlen szomorúság. Még épp elértem a kezét, mikor utána kaptam.
- Már megint?
Ő pedig bólintott. Én elengedtem. És ennyi volt.
A lépteim megnyúltak, cipősarkaim hevesen kopogtak a kövön, jelezve merre járok. Abban a percben azt kívántam, bárcsak hangtalanul tudnék közlekedni, afféle szellemként. DE tudtam, hogy Ő úgysem fogja észrevenni ...
A kétszárnyú tolóajtó előtt megálltam. Mély levegő. Mély levegő, különben semmi értelme az egésznek! Aztán benyitottam.
Ott állt, nekem háttal az erkélyen. A fehér korlátra fonta az ujjait, de nem hajolt ki a semmibe, így nem siettem hozzá. Halkan becsuktam magam mögött az ajtót, majd lassú léptekkel felé indultam. Nem köszörültem meg a torkomat, mint a rossz amerikai filmekben, nem is kopogtattam meg a vállát. Csak álltam, mellkasomon összefont karokkal és bámultam a hátát, a fehér keményített inget, mintha ott sem lennék. Mintha egy élet, egy fényév, egy szakadék választana el tőle.
- Gyönyörű, nem? - kérdezte hirtelen. Talán tudta, hogy ott vagyok? Fogalmam sincs. Talán azt hitte, senki nem fog felelni? Lehetséges. Talán csak magának mondta? Nem tudom. Minden esetre válaszoltam.
- Igen, az. Ilyenkor a legszebb. - mondtam, majd mellé léptem és az erkély korlátjára könyököltem. Ő rám pillantott. Jóságos szemeiben ezúttal csodálatos, mindent tudó fény ült. Összeszorult tőle a szívem. Ő engem nézett, én tüntetően a villánk alatt elterülő tájat fixíroztam.
Aztán megint megszólalt.
- Deidra sírt az előbb, ugye? Megint rosszat csináltam? - kérdezte, meglepően esetlenül. Úgy, mint mikor a gyerek rossz fát tett a tűzre csak éppen nem tudja, miért.
-Nem, Te semmi rosszat nem tettél. Deidra csak ... összeveszett a barátnőivel. Ne aggódj érte!
Hazudok. Hazudunk. A húgom is, én is. Miért? Azért, hogy ne lássuk ezt az aggodalmas tekintetet.
- Vidd el fagyizni, Kicsim. A fagyi nagyon finom. A csokoládés mennyei Frank cukrászdájában ... ott vannak olyan színes forgók is ... az nagyon szép ... nagyon szép ...
Eddig tartott. Aztán csönd lett. Ő magában motyogott tovább a színes forgókról, én pedig tekintetem a belváros nyüzsgő forgataga felé fordítottam, hogy ne láthassa, ne vehesse észre az arcomon legördülő könnycseppeket.
- Ugye majd elmegyünk oda? Veszel majd nekem egy csokisat? - kérdezte végül, szinte könyörögve. A pillantása magához vonzotta az enyémet, én pedig egy elfúló könnyes mosollyal bólintottam.
- Persze. De most gyere, öltözz fel, mindjárt indulunk! - motyogtam, azzal megsimogattam a kezét és vissza vezettem a szobába. Ott a kanapé karfájára fektetve már ott pihent a jól ismert, fekete öltöny, amit az esküvőjén viselt. A házvezetőnőnk, Mrs. Cole remek búcsúztatást tervezett nekünk. Csak azt nem értettem, minek.
Hiszen hármunk közül csak ketten fogunk emlékezni rá, és akik igen, azoknak is fájdalmas emlék lesz ...
- Megbántottalak, Aprille? - kérdezte hirtelen, mikor már az öltöny gallérját igazgattam. Vajon látta a könnyeimet? Ha igen, akkor ezt a hibát többször nem követhetem el!
-Nem, dehogyis. Csak ... azt hiszem, mégis jól fog esni az a fagyi. - mondtam, miközben lopva letöröltem az arcomra száradt sós lélekcseppeket. - Tudod mit? Hozok neked is! Ha elkészültél, lent várunk!
Megöleltem, aztán kisétáltam a szobából. Mentem. Mentem. Mentem. Csak az ajtón túl fogott el a csöndes zokogás, de akkor a számra szorítottam az ujjaimat. Két éve volt. Már meg kellett volna szoknom. De nem tudom. Nem tudtam. Nem tudjuk!
Ahogyan a lépcsőn sétáltam lefelé eszembe jutottak Deidra szavai. Nem, nem adhatjuk intézetbe! Azt akarjuk, hogy boldog legyen. Tudom, hogy fél tőle ... néha ijesztő tud lenni, mikor üres tekintetével rád mered. De ő nem sorozatgyilkos, csupán egy megtört, megzavarodott ember, aki összeroppant egy tragédia súlya alatt. Egy tragédia, ami mindünket átformált.
Én felnőttem. Fel kellett nőnöm.
Deidra más lett. Akaratosabb és keserűbb.
Ő pedig ... egyszerűen csak megváltozott! Nem tehet róla! Nem és nem. Hiszen ki bírná ki könnyek nélkül, ha elvesztené élete nagy szerelmét, a feleségét, a gyermekei anyját?
Apa nem bírta ki.
Az előszobában Deidra már ott ült, az egyik bőröndjén. az arcomat látva lesütötte a szemét. Nem kérdezett semmit, legalábbis nem hangosan. Én viszont válaszoltam.
- Jobb helyen leszünk Las Vegasban.
Aztán a konyhába indultam. Csokoládé fagylaltért. S közben azon gondolkodtam, vajon mi vár még ránk ezek után. Katherine nagyi tőszomszédságában az élet amúgy sem lesz majd felhőtlen, de így...
Csak én tudtam, amit a családomból más senki. anya gépe nem véletlenül zuhant le. Démonok vetettek véget az életének, s ők juttattak minket abba a pokolba, ahol jelenleg álltunk. Nem hagyhattam szó nélkül a dolgot. Meg kellett bosszulnom, ami anyával történt.
Anya. Most már tudom, milyen egyedül...
Gyenge pont: A jobb csuklóm belső része, az érhálózatban.
Félelmek: Félek attól, hogy ismét olyanná válok, mint édesanyám halála előtt voltam.
