Karakterképek: Név: Candice Heidi Matthews
Becenév: Candy
Nem: nő
Faj: ember
Kor: 21
Születés helye/ideje: Los Angeles; 1990. december 14.
Foglalkozás: az egyetemen médiaszakon újságírói képzésre jár, emellett pedig egy cukrászdát is vezet
Hobbik: rózsaszín pillangók vadászata
Jellem: Lázadó, önfejű és kissé beképzelt lány. De más szempontból szórakoztató, őrült liba, akivel biztos nem unatkozol. Szenvedélyes és általában megkapja amit akar, képes és belerángat a legnagyobb hibába, amit életedben elkövethetsz...
Kinézet: Fekete haja és égszínkék szeme van, melyet általában sötét szemceruzával és spirállal emel ki. Az utóbbi években szívesen hord merészebbnél merészebb és a szivárvány színeiben ragyogó rikító ruhákat. Nem híve az egyhangúságnak éppen ezért, ha teheti, mindig feldobja egy-egy szokatlan kiegészítővel öltözékét.
Család: Apa: George Matthews (életben van)
Anya: Amy Matthews (életben van)
Testvérek: Amanda és Dianna Matthews (életben vannak)
Egyéb hozzátartozók: -
Háziállatok: egy oroszlánfejű törpenyúl, aki a Cookie névre hallgat
Előtörténet: Hol volt, hol nem volt, minden mese elkezdődik valahol. Legyen szó benne Hamupipőkéről vagy Hófehérkéről, hisz köztudott dolog, hogy mind egyre megy. Várják a képzeletbeli szőke herceget, ki fehér lovon vágtat be a zöld rengeteggel övezett palota kertjébe, s szerenádot ad jövendőbeli kedvesének. Majd pár év elteltével három kicsi porontyot hoz a világra, s boldogságban éldegélnek a meg nemig. Számomra ez a világ csupán a meséskötetekben létezik, nem pedig a kézen fogható valóság hegyein. Na, de kezdjük is a legelején…
1990. december 14.-én születtem, mint legkisebb gyermek. Szüleim állandóan azt pusmogták, hogy véletlen baleset folytán csöppentem bele az ő kis világukba, mely egészen eddig a pillanatig szeretetben telt. Édesanyám, Amy Matthews újságíróként dolgozott. Mindig is nagyra volt akkori munkájával, viszont azt senkivel sem közölte, miképp lett belőle az, ami. Nos, míg ő egész nap a gép előtt ült, addig apám, George Matthews fáradtságos munkával kereste meg minden napi kenyerét, mint tűzoltó. Sosem beszélt róla, inkább csak beveretett dolgozószobájába, magára zárta az ajtót és kis adagokban ugyan, de lassan lerészegedett. Szerinte ez volt a legjobb mód a felejtésre. S, hogy teljes legyen a tündérmese volt még két testvérem, Amanda, illetve Dianna, kiket a szüleim a szemük fényének tudtak. Szó szerint el voltak kényeztetve, így ebből adódóan bármit megkaphattak, amit csak akartak. Fényűző életet élhettek, viszont nekem ebből semmi sem jutott. Tudniillik már születésemtől kezdve idegenként kezeltek. Gyakorlatilag így tettem szert a régi, már-már a használatlan bútorokkal teletömködött padlásszobára. Ugyanakkor mindenben van valami jó is: nem kellett az utcára mennem, avagy épp koldulni.
Teltek múltak az évek, s belőlem egyszer csak óvodás lett. Akkori életem sem nevezhető épp korom fénykorának, viszont még mindig volt bennem valami kis hit, mely végigvezényelt utamon. Szerettem ezt a fajta érzést, hiszen minél jobban lángolt bennem, mikor valamiféle őrültséget tettek velem. Az akkor már hét éves ikreknek hatalmas fantáziaviláguk volt – már amennyire egy gyermeknek lehet. Szóval, gyakorlatilag az összes csínyt kipróbálták rajtam, amit hallottak a többi hozzájuk hasonlótól. Volt, hogy rágógumit ragasztottak hajamba, vagy a hosszú hajú babámból kopasz Barbie-t faragtak. Én pedig, mint egy aranyos, jól nevelt kislány tűrtem az egészet. Nem tehettem semmit sem, hisz mégis ki állna mellettem? A családom nem szeret, egyéb rokonaim pedig nincsenek, ugyanis vagy meghaltak, vagy nem tudok róluk. Többek között még az örökbeadásomat is fontolóra vették, de végül Amy rögeszméjére hivatkoztak és egy házi cselédet tudhattak maguknak. Fene sem érti az egészet, de tulajdonképpen igaza lehet elvetemültjének.
A gyermekkertben sem lettem szívük csücske a többieknek. Számtalan alkalommal etettek velem homokot, mondván, ők csak papás-mamást játszanak. Visszaszorított helyzetűnek éreztem magamat, kinek semmi keresnivalója nincs ezen a vidéken. Számtalan alkalommal magamba fojtottam bánatomat. Párszor az óvónők szóra bírtak, de én csak nem válaszoltam. Nos, tulajdonképp az lett volna a leghelyesebb dolog, ha őrjöngök s tombolok. Ha kiadom magamból mindazt a fájdalmat, melyet az évek során szereztem, talán megkönnyebbülten élném napjaimat, de… de nem tehetem! Igaz, hogy szabad országban élünk, viszont a szüleim elég alapos fejmosást hajtottak végre rajtam. A maguk kis eszközeikhez folyamodtak, majd szép szerivel megfenyegettek, s a következőket hánytorgatták fel: „Meglásd, ha bármi olyat teszel, amit nem kellene, pokollá tesszük életedet!”. Akkoriban még nagyon is érzékeny s törékeny volt a lelkem, így könnyebben fakadhattam ki. Ez alatt az idő alatt határoztam el magamban azon elméletek sorozatát, miszerint akármilyen fegyverekhez folyamodva is, de a tizenkilencedik születésnapom folyamán itt hagyok csapot-papot és nekivágok a nagybetűs ÉLETNEK, vállamon a kistündérekkel.
Álmodozva és gyakorlatilag ugyanolyan lépésekkel nőttem fel hat éves koromig, mikor új ízben belekóstolhattam az iskolások életébe. Túlzott változás nem is történt napirendemben, maximum az, hogy korábban kellett kelnem. Ugyanis valakinek meg kellett etetni a háznál tanyázó macskákat, valamint reggelit kellett összedobnom a házisárkánynak, meg a két kis ördögfattyának. Majd elröppentem a közeli alapsuliba, hova rendszerint utolsónak érkeztem meg. Jó, kicsi voltam és fürge, de még gyerek! Tehát minden okom meglett volna arra, hogy ne engedelmeskedjek nekik, viszont az akkor még három éve történt incidens mindig ott lebegett a fejem felett… Az egyik zeneórán a tanárnő észrevette, mekkora tehetséggel rendelkezek az énekléshez. Így, ez az egyetlen dolog életemben, amiért érdemes élnem. Szinte minden délután órákat vettem tőle, már amennyire időm s erőm engedte. Egész életem folyamán ő volt az a személy, akivel bátran cseveghettem az összes gondomról vagy épp a női szösszenetekről. Szerettem őt. Noha idősebb volt tőlem úgy tekintettem rá, mint legjobb barátnőmre. Olykor megfogalmazódott bennem maga a család szó is. Tudtam s reménykedtem benne, hogy egyszer én is egy ilyen helyre kerülhetek. Viszont ebbe a gonosz boszinak is lett volna beleszólása, tehát semmi esélyem nem lehett ez ügyben… folyamatosan jártam hozzá, viszont egy nap elmaradt. Azt mondta, magánügyi problémái akadtak, s hova tovább, még az órára sem jött be. Lelkem mélyén éreztem valami fájdalmat, mely percről percre felmarcangolt. Nem bírtam tovább. Nem tudtam egy helyben ülni és tétlenül várni, míg jelentkezik. Már épp kicsengettek mikor kopogást hallottunk az ajtó felől. Az igazgató volt az. Szomorú arckifejezése arról tanúskodott, hogy valami nincs rendben… nagyon nincs rendben. Lábaim remegni kezdtek, szemeimbe könnyek szöktek. Elviselhetetlen kínok közt szenvedtem, hisz elvesztettem azt az embert, kire úgy tekintettem, mintha édesanyám lenne. A többiekkel ellentétben ismertem és talán ez hagyott mély sebeket lelkemben.
Az évek nagyon lassan teltek. Párszor belegondoltam abba is, hogy talán mindenki az én vesztem akarja. Hogy én vagyok az a wudu baba, kit kedvükre szurkálhatnak. Viszont az óta nem kötöttem ismertséget senkivel sem, így fojtattam cseléd életemet a középiskola mellett. Jó, magányos voltam, de nem hagyhattam, hogy újabb embert elveszítsek. Párszor el is töprengtem ezeken, mivel senkihez sem tudtam fordulni és tanácsot kérni. Ugyanaz az ember voltam, akárcsak rég, a kezdetekkor. Semmi féle fényűzésben nem lehetett részem, mely meghazudtolná múltam. Szerettem volna ugyan, de nekem jobb így. Legalább sosem válnék azokká a cicababákká, kik a magazinok címlapján félmeztelenül szerepelnek. Nos, hogy őszinte legyek Amanda, valamint Dianna az ő példájukat akarták követni, s mindenáron modellek szerettek volna lenni. Nem ettek semmit, sőt! Lassan már odatolták magukat, hogy ők lettek azok a bizonyos lányok, kiket jobb elkerülni. Az emberek el-elkacsingattak tőlük és jobban jobban meg szerettek volna ismerni engem. Mindenkit az nyűgözött le, hogy egyszerű teremtésnek tudhattam magam. Ugyanakkor, nem engedtem őket közel a lelkivilágomhoz. Nem! Hisz egy barát az barát. Nem pedig olyan, hogy maga mögött hagyja őket…
16, 17, 18 és már lassan a 19 is megvolt. Az idő elteltével sikeresen végigjártam a középiskolát is. Zökkenő mentesen alakult minden, a végén pedig én gyűjtöttem be a legjobb eredményeket. Testvéreim irigykedve hallották a híreket, míg szüleim tudomást sem vetettek róla.
Az óta a bizonyos nap óta nem tudtam mit jelent a boldogság. Szinte minden jó emlékemet elfelejtettem. S noha a drámai életem szűkölködne ezekben tudtam, mi vár rám ezek után. Már kiskorom óta szerettem volna átélni. Mostanra oly közel lehettem meg nem valósított álmomhoz, hogy a vér is forrni kezdett bennem. Lázadozni, tombolni s őrjöngni óhajtottam. Nos, gyakorlatilag így került sor az új stílusomra. Míg a változás szele be nem ütött nálam, addig hosszú szőkésbarna hajam volt. Majd egy óra alatt a fodrászomnak sikerült sötét, tépett fazont varázsolni nekem. Ami pedig a ruhatáramat illeti… szinte az összes ocsmány példányt eltávolítottam. Következetesen összeszedtem az eddig gyűjtögetetett pénzemet, mely még a néhai pincérnői állásomból maradt meg. Tehát fogtam magam és bementem abba az üzletbe, amiről csak álmodozni merhettem. Na, de végül is egyszer élünk, nem?! A mai éjszakával befejezőleg senkinek sem tartozok majd felelősséggel. Új élet, új szokások és végre barátokra találok. Már csak győzzem kivárni.
A percek órákká alakultak. Még egyszer utoljára körbejártam a házat, bár tulajdonképp nem volt rá megmagyarázható okom. Hiszen itt nem ért más csak csalódás, na meg jó néhány kínlódás. Senkitől nem vettem búcsút, hisz a többiek már rég aludtak… a végén egyenest a szobámba verettem, hol már összepakoltam minden cuccomat. Nem volt túl sok, így egy nagy bőröndben s a válltáskámban elfért minden. A délelőtt folyamán, mikor a fűnyírásra került sor, kis halmokba összehordtam a lenyírt gyepet. Így tisztában voltam azzal, hogy ha le is esek puhára érkezek. Először a csomagjaimat hajítottam le. Tehát már csak én voltam odafent. Kissé féltem is, viszont meghalni nem halhatok meg. Végül is csak két szintre lett ráépítve minden, szóval ijedelemre semmi ok.
Mély levegővétel után készen álltam az ugrásra. Nem halogattam tovább, hisz valamikor csak végre kell hajtanom a dolgot. Behajlított térdekkel a kicsinyke ablakból gyerekjáték volt az egész. Alig három másodperc elteltével ismét szilárd talaj alatt lehettem. Az idő már így is vészesen fogyott rám pedig vár a nagyvilág, na meg a gyorsvonat, mely egészen Las Vegas-ig repít el. Kezembe vettem a poggyászomat, majd futni kezdtem. Az utcákon végighaladva itt-ott még egyszer utoljára hallhattam az ismerős kutyacsaholást is…
Hajam lobogott a sötétben, melyet a hold világított meg. Utam során nem találkoztam egyetlen emberrel sem. Talán jobb ez így, hiszen, ha bárminemű kapcsolatba keveredek velük, akkor még a végén maradásra is bírnának. Időközben erős fény szűrődött látókörömben. Tempómon lassítottam, hisz már majdnem elértem a kiszemelt célomat. Hamar zsebembe nyúltam, hogy megbizonyosodjak jegyem ittlétéről. Boldogság töltött el, mihelyst kezembe vehettem, ugyanis nem hiányzott volna egy újabb szerencsétlen helyzet. Már épp léptem volna be a váróterembe, mikor megláttam az én gonosz anyámat mihelyst egy ismeretlen fickóval beszélget. Kigyúrt alkata, fekete haja s kedves mosolya arról tanúskodott, hogy közelről ismerhetik egymást. Nagyon, de nagyon közelről.
Fejem hamar elkaptam, majd hosszú léptekkel a sínekhez siettem. Vonatomat azonnal kiszúrtam. Tűzpiros vonalak voltak ráfestve, illetve egy hatalmas szám, mely a 13-ast jelképezte. Túlságosan több időt nem pazarolhattam jellemzésére, mivel a masina indulásra készen horrkant egyet. Szorosabban megmarkoltam csomagjaimat és a szerelvény kapujához lépegettem. Tulajdonképp csak másodperceim voltak hátra, így, ha nem iparkodok, akkor valószínűleg le is késtem volna mindent. Mielőbb elfoglaltam egy üres kabint, majd behúztam a függönyöket és lefeküdtem az egyik ülésre. Szemeimet behunytam, aztán félig-meddig álomba huppantam.
Las Vegas-ban töltött éveim alatt rájöttem, mit is jelent valójában a boldogság. Azóta is vígan éldegélek, süteményt sütök és egyetemre járok, ha rám nem talált a szőke herceg, s nem hurcolt el fényűző kastélyába.
Félelmek: halál (?!)
