Aiden Brown

Alap adatok:
Becenév ~ Aiden, (kis)tigris
Nem ~ férfi
Faj ~ ember
Kor ~ huszonkettő lesz lassan
Születési hely/idő ~ 1989. július 16.
Szexualitás ~ biszexuális

~ ~ ~

Szabadidő:
Foglalkozás ~ alkalmi munkákból él, illetve az utcán vagy bárokban zenél.
Hobbik ~ zene, szex, ivás, szex, dalszövegírás
Kevésbé kedvelt dolgok ~ ijesztő halak, amik az éjszaka közepén felébresztenek álmomból és az arcomba búúú-znak *röhög* egyébként ilyen nem igazán van.

~ ~ ~

Család:
Apa ~ David Montgomery, meghalt, nem ismertem
Anya ~ Cassidy Brown, meghalt, nem ismertem
Testvérek ~ nincs, legalábbis nem tudok róla
Egyéb hozzátartozók ~ nincs
Háziállatok ~ egy névtelen madárpók, meg még sok másik

~ ~ ~

Kinézet:
Viszonylag átlagos testalkatú vagyok, elég vékony, nem túl magas, de nem is alacsony. Van néhány piercingem, nem árulom el hol, keresd meg őket, ha akarod, illetve néhány tetoválás is ékesíti testem. Fiú létemre sűrűn viselek sminket, nem azért mert emo vagyok, egyszerűen csak ez a stílusom, ezt kell szeretni. A hajam egyébként szőke, néha rövid, néha hosszú, néha pedig le van nőve. Nem mindig van pénz festékre, boccs. A szemem egyébként nagy és kék és általában szépen csillog, néha meg azt se tudja, hol van. Mindig van rajtam jó néhány karkötő, és többnyire sötét cuccokat viselek, de szeretem a színes darabokat is.

~ ~ ~

Jellem:
Hülye szó az, hogy jellem. Nekem nincsen jellemem... Csak ÉN vagyok. Bár gondolom a kérdés főleg az, hogy ki is az az ÉN? Hát csak én... Najó abba hagyom, mert már unalmas. Ha én unom, képzelem te, hogy unod!
Szóvaal... Elég nyugodt és türelmes típus vagyok, a fontosabb dolgokat szeretem átgondolni, de az Élj a mának! életelv híve vagyok. Elég érdektelen vagyok, már ami a múltamat és a jövőmet illeti, sose érdekelt honnan jöttem és hová tartok, a most a fontos, nem pedig a többi. Néha meggondolatlan vagyok és elhamarkodott kijelentéseket teszek. Viszonylag határozott jellemem van, gyorsan döntök, de nem mindig tartok ki a döntéseim mellett. Nem arról van szó, hogy feladom, egyszerűen csak már nem érdekelnek annyira, hogy tovább foglalkozzam velük. Megmondom a véleményemet, sokszor kíméletlenül. Elég társaság központú vagyok, nem arra gondolok, hogy szeretek a társaság középpontjában lenni, hanem arra, hogy szeretek társasággal lenni, persze nem minden áron. A zenéért élek, az a mindenem. Nem érdekel, hogy híres legyek, az számít, hogy ismerjék a zenémet, és legyen róla véleményük. Még ha azt mondják, hogy sz_r az is jobb, mintha nem mondanának róla semmit.
Félelmek ~ attól fél a legjobban, hogy elveszíti a hangját, és nem értik meg a zenéjét

~ ~ ~

Előtörténet:
Egy árvaházban nevelkedtem sokáig, miután a szüleimet meggyilkolta Los Angeles egyik legnagyobb stricije, persze, csak ha minden igaz. Nincsen más rokonom vagy hozzátartozóm, azon az idős bácsin kívül, aki aznap este – miután hallotta a dörrenéseket, eljött értem. Persze az se tudom, hogy egyáltalán igaz-e, amit mesélt nekem magamról és a családomról. Igazság szerint, annyira nem is érdekel. Sose izgatott honnan jöttem. Az életem fele azzal telt, hogy nevelőszülőről nevelőszülőre jártam, aztán mikor 16 lettem, meguntam a dolgokat és önállósítottam magamat. A mai napig nem értem, miért engedélyezték, de szabad lettem, saját magamnak éltem és senkinek sem tartoztam elszámolással. Gondolom örültek, hogy megszabadultak tőlem… Bár nem is voltam annyira zűrös – érzitek, hogy reped már a plafon?

A zűrjeim kimerültek abban, hogy max hangon hallgattam zenét, téptem a gitárjaimat, alkoholizáltam, visszabeszéltem, szerintük helytelenül viselkedtem és sose voltam otthon időben… Már amennyire azokat a házakat otthonnak lehet nevezni. Jó esetben volt egy saját kuckóm, rosszabb esetben több gyerekkel kellett osztozkodom. Valamilyen oknál fogva, egy nevelőszülőnél se bírtam sokáig, bár ez nem hinném, hogy teljesen az én hibám lett volna. Én mindig ugyanolyan maradtam, akárkihez is kerültem. Már a vége felé csodálkoztam is, hogy még átvesz valaki más. Hiszen ott volt feketén-fehéren a papíron, hogy miért kerültem vissza a rendszerbe: lopás, rongálás, drogozás, alkoholizálás… Ő akartak a zűrjeimmel együtt, nem tudom mit vártak… Hogy majd ők megváltoztatnak? Haha, jó vicc, engem nem lehet megváltoztatni… Az a legnagyobb marha, aki mégis megpróbálja.

Szóval valahol ott tarthattam, hogy 16 évesen kerültem ki az árvaházból és a programból. A ki-t itt szó szerint kell érteni, mert tényleg az utcára kerültem. Mondhatnám, hogy napról-napra éltem, de nem lenne teljesen igaz. Mert nem éltem. Volt egy kis útitáskám néhány ruhával, meg egy gitár a hátamon. Napokig csöveztem a városban, a főtéren zenéltem, és ami összejött pénz azon vettem egy zsömlét, a többit pedig elraktam.
Egy idő után – ne kérdezd mennyi idő után, lehet, hogy csak hetek voltak, lehet, hogy hónapok is – elhatároztam, hogy magam mögött hagyom ezt az isten háta mögötti helyet – már a nevére se emlékszek. Kibattyogtam a benzinkút melletti poros buszmegbe és felszálltam az első szembejövő buszra. A jegyet a végállomásra kértem, a táblát pedig meg sem néztem.

Nem tudom, hány órát utazhatunk, mert az út nagy részét végig aludtam. Amikor nem aludtam, pedig írtam. Dalszövegeket, elég sokat. Nem szeretek az érzéseimről beszélni, dalban sokkal jobban ki tudom fejezni magam. Annyira belemerültem a dolgokba, hogy már csak az tűnt fel, hogy nagyon a nyugati parton lehetünk, mert minden tiszta barna volt, sivatagias. A normális ember ilyenkor bepánikol, kapkod a mobiljáért, és utána néz, hol a f_szban is jár éppen. De legalábbis előre megy a sofőrhöz és megkérdezi, hogy hol van. Én a helyemen maradtam, egyrészt nem volt telefonom - hiszen kinek a számát tároltam volna benne? a nevelőszülőkét? melyikét a sokból…? - másrész pedig, magasról lesz_rtam, hogy hol vagyok. A sorsra bíztam magam.

Így kerültem ”A Rétre”, a Bűnök Városába, azaz Las Vegasba. 17 évesen, egyedül, pénz nélkül. Mondhatnám most azt is, hogy ezalatt a körülbelül 5 év alatt, sok minden megváltozott az életemben. De nem mondom, mert nem igaz. Mikor idejöttem egy csóró srác voltam, néhány ruhával és egy gitárral a hátán. Most egy 5 évvel idősebb csóró srác vagyok, aki egy elhagyatott garázs felett lakik, bárokban vagy az utcán gitározik, amit pedig összegyűjt pénzt, azt cigire vagy piára költi. Azóta gazdagabb lettem egy telefonnal is, nem mintha vettem volna... Egy buli után találtam magam mellett az ágyon, és mivel nem kellett senkinek, elraktam.
Szóval az évek alatt szinte semmi sem változott… Talán nőtt a hajam, túl vagyok néhány kapcsolaton, van egy kis kéglim és telefonom is. A ruhatáram is bővült és az ízlésem is változhatott. De az élet még mindig egy szemétdomb, én pedig a kapirgáló kakas vagyok a tetején. Jössz te is? Én már találtam egy fél krajcárt…

~ ~ ~

Példajáték:
Vajon most mi járhat a fejében? Vajon mire gondol ebben a pillanatban? És én vajon miért gondolok ilyenekre? Mióta érdekel engem, hogy mit gondol éppen a másik? Egyre furcsábbakat gondolok, és nem tudom, hogy ez zavar-e, igazából. Eddig életemben sose érdekelt, hogy mit gondol a másik. Sem a párkapcsolataimban, sem akár haverok közül, soha. Miért is érdekeljen az engem, hogy mi játszódik le a másik csinos kis buksijában? Mert nyilván az sem érdekel senkit, hogy az enyémben mi történik, de ez még mindig a jobbik eset, mintha mondjuk, olvasna bennük. Ahogy már említettem az senkinek sem lenne túl… előnyös. Egyrészt általában tiszta zavaros, és igen, ehhez az alkoholhoz is köze van, mert elég sokszor állok a hatása alatt. Ez persze nem azt jeleneti, hogy feltétlen élvezem is, de a dolgokat néha sokkal könnyebb elviselni, mikor az agyam tompa, és nem vagyok teljesen tisztában a cselekedeteimmel.

Nem, nem vagyok rá büszke.
Igen, változtathatnék rajta.
Nem, valószínűleg úgy sem fogok.

És nem azért nem fogok ezen változtatni, mert nincs hozzá elég erőm, hanem mert egyszerűen nincsen rá semmi okom, hogy megtegyem. Az már persze egy másik kérdés, hogy lehet, nem lenne hozzá elég kitartásom, de jelenleg nincs is okom rá, hogy ezen törjem a fejem. Ha majd lesz valaki, akit becsülök annyira, hogy érdekeljen a véleménye, és ez a valaki netán azt mondja nekem, hogy ne igyak annyit… Akkor talán megfontolnám ezt a lehetőséget. De csak talán. És különben is. Ha lenne egy ilyen személy, az nyilván ismerne annyira, hogy ne akarjon megváltoztatni, nem de bár?

Az a legnagyobb gondom jelenleg, hogy a sok feltételes mód már megint piszkosul összezavar, és már nem is rémlik, hogy gondolatban miként jutottam el idáig. Mert biztosan nem ez volt a kiinduló pont, és akármennyire is próbálok visszaemlékezni, egyszerűen nem sikerül. De talán, ez egy jel, hogy nem is igazán kell rá emlékeznem. Az viszont már nem csak egy jel, hogy a mellettem ülő teljesen megbolondít. Mert az alkoholra ezt már tényleg nem foghatom, vagy csak igen kis részben. Pedig nem is tudok róla semmi, még csak azt sem, hogy mit visel, milyen színű a szeme, vagy hogy egyáltalán hány éves… Nem mintha ezek annyira számítanának, hiszen csak adottságok, de akkor is kíváncsi vagyok rá. Azt hiszem, hosszú idő óta először zavar a sötétség. Illetve ez így nem teljesen igaz, mert csak félig zavar… A másik felében inkább azt szeretném, hogy minél sötétebb legyen. De jelenleg nyilván egyik sem fog teljesülni, azzal kell beérni, amink van.

- Titokban talán reménykedtem benne, hogy igen – válaszoltam neki egy mosollyal az arcomon, de egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ezt ő látta. Bár… végül is, elég közel volt. Túl közel, de mégis, szinte túl messze. Csókjai csiklandozták a nyakamat, és közben szinte alig hallottam meg a kérdését, de azért csak eljutott a tudatomig. – Szerintem erre igen kicsi az esély, de ha szeretnéd, esetleg megpróbálhatjuk… - bár akkor igen nagy valószínűséggel vonnánk magunkra az összes teremben ülő figyelmét. Sőt talán még a személyzetét is… De őszintén! Mit tudnának velünk csinálni…? Nyilván kipenderítenének a moziból, mi meg folytatnánk ott, ahol abbahagytuk. Rosszabb esetben feljelentenének, vagy kárpótlást követelnének, vagy valami. Tőlem aztán követelhetnék a pénzt, mert egy törött cigi van nálam, meg egy óvszer (ha még jól emlékszem az előbbi kutakodásomra), és semmi pénz. Annak viszont kevésbé örülnék, ha behoznák a képbe a rendőrséget, nem állok náluk túl jó, ha az emlékezetem nem csal. De nem tudom, miért megyek ennyire előre az időben, ahelyett, hogy inkább vele foglalkoznék.

- Hát persze, cica. De csak akkor, ha te is megmondod a tiédet… - ezzel igazából csak tréfáltam, remélem, hogy úgy is megosztja velem a nevét. Mi okból ne tenné? – Aiden vagyok – suttogtam neki, majd pedig finoman beleharaptam a fülébe, ezzel talán válaszolva az előbbi vallomására. Vallomás volt egyáltalán, vagy csak a képzeletem és az ő kisugárzása játszik velem újfent? De annak kellett lennie, hiszen kijelentette, hogy szexelni akar velem, és nem csak majd valamikor, hanem most rögtön. És ez az érzés úgy gondolom, hogy igencsak kölcsönös, mert ha nem az lenne, akkor most nyilván nem csókolnám meg őt újra, és nem érezném, hogy kezd egyre kevesebb hely lenni a nadrágomban. Kívántam őt, piszkosul kívántam.

~ ~ ~